Gondolatok
Ne félj, kicsiny nyáj!
SZÜKSÉGÜNK VAN BÁTORÍTÓ SZAVAKRA. Ezért is szól hozzánk a mi Urunk a címben olvasható felhívással. E mondat az Ő gyülekezetének szól, annak a közösségnek, amely mint vérén megváltott és Szentlelke által szervezett hatóerő van jelen e világban. Hatékony és nagy jelentőségű tényező ez a szolgáló „test”. A bátorítással megszólított gyülekezet alatt a láthatatlan egyházat, azt a lelki-szellemi valóságot érthetjük, amely minden népből, felekezetből – az Úr tulajdonaként – a megváltás által áll elő. Sajnos a láthatatlan teljes mértékben soha nem azonos a látható gyülekezettel, mert a láthatóban mindig is vannak olyanok, akiket a Szentlélek-Isten nem építhetett be a szolgáló „test”-be, de ők maguk a külső, látható kereteket elfogadva, színből csatlakoztak a Lélekben elpecsételtekhez. Számukra igazából nem ad bátorítást az Úr szava, mert nem is úgy fogadják, mint az egyetlen hiteles szót. Javarészt ebből a rétegből kerülnek ki a megfélemlített „keresztyének”, akik elsőként kezdenek zúgolódni, másokat is elbátortalanítva. A súlyosabb próbák idején talán bennük fogalmazódik meg leghamarabb a visszafordulás gondolata is.
KINEK NEM KELL FÉLNIE? Bátran válaszolhatjuk: az Úr Jézus tanítvány-népének, az újszövetségi gyülekezetnek. Tényleg nem kell félnie? Hiszen a történelem során mindig is kisebbségben volt. A világban élő többség pedig – céljai szerint – hol ügyet sem vetve rá mellőzte, hol pedig igyekezett lehetetlenné tenni az Úr tanúskodásra rendelt népének evilági életét. Az sem ritka esemény az egyháztörténelemben, hogy súlyos üldözéseket élt át e nyáj. A világi uralkodók és köreik esetenként börtönnel vagy válogatott halálnemek valamelyikével jutalmazták az Úr népének isteni rendre és hatalomra figyelmeztető másságát. Akkor történt ez, amikor a hívő emberek életéből megnyilvánulva a világi hatalom letéteményesei számára elviselhetetlenül bántóvá vált az igazság és a szentség evilági körökben ismeretlen képe, amely megítélte sötét tetteiket. Számukra könnyebb volt a keresztyének elnémítása, mint az eléjük élt isteni rendhez igazodás. Ez a hatalmi visszaélés régen is, ma is sok szenvedést, vért és könnyet szült a világban szolgáló krisztusi nyáj soraiban, de ez a gyülekezet rendeltetése. Erre a tanúskodásra, ha kell áldozatok árán is megélt bizonyságtételre rendelte el népét az emberiséget mentő szeretet Ura. Az embervilág nagy léptekkel fut lefelé a lejtőn. A világban általánossá vált a bűnözés. Az emberiség sorsára sötét árnyék vetődött. E mindenhol tapasztalható elembertelenedésre, elállatiasodásra válaszul következik a leselejtezés. A Biblia a Noé történetében világosan bemutat egy múltbeli leselejtezést, amikor a nagytöbbség nyolc hitben engedelmes emberrel szemben a kárhoztatás részese lett. Annak a történetnek az értelmezésekor, a Péter apostol által adott kinyilatkoztatásban olvasható egy messze jövőre vonatkozó prófécia, isteni ígéret, mely szerint Isten készül a világ tűz általi kitisztítására. Mielőtt az ítélet elkezdődne, óriási szerep jut a megalkuvások és elvilágiasodások nélküli hitben járó gyülekezetnek. A világ ugyan ellenségesen fogadja őt, de a Megváltó azért hagyta e világban, hogy az isteni kegyelem jele legyen, és hívja, összegyűjtse és felkészítse mindazokat, akik elfogadják a váltságot. Jézus Krisztust, a hatalommal felruházott Isten Fiát is üldözték. Sőt, nemcsak üldözték, hanem kivégezték, mert szentsége, tisztasága, világos életformája ítélet volt minden rejtegetett bűn felett. Ura sorsában részesül tanítvány-gyülekezete is. Ez pedig félelmes távlatok felett lebbenti fel a fátylat. Vajon lesznek-e még keresztyén vértanúk Magyarországon? Mit hoz a jövő? Felkészült-e Krisztus egyháza az utolsó lélegzetvételig tartó hűséges tanúságtételre? Nem fosztja-e ki a hősöket a félelem? Nem téríti-e el a hűségeseket is a romlott korszellem? Súlyos kérdések ezek, de éppen e súly alatt görnyedezőkhöz szól a gyülekezet Ura: „Ne félj, te kicsiny nyáj!”
NÉZZÜNK SZEMBE FÉLELMEINKKEL! Hogyan születik a félelem? A rosszul működő értelem produktuma ez. Az ész ugyanis állandóan mérlegel. Összehasonlít dolgokat. Összehasonlítja a saját erőt és a vélt vagy valósan szembenálló erőket. Ha nem megfelelően működik az értelem, akkor bizonyos korlátozottságában érzékeli a tényezőket. Történhet olyan eset is, hogy lebecsüli az ellenség erejét, és emiatt szenved vereséget, de ez egy másik eset. A jelenleg vizsgált esetben inkább azt kell megemlítenünk, amikor az értelem az ellenség erejével szemben csupán a tanítvány-gyülekezet kicsinyke erejét látja. Ez valóban ok a félelemre: egyedül a világban működő rontó erőkkel szemben! Ki, milyen erő állhat meg azzal szemben? A világos és jól működő értelem azonban többet lát. Látja a krisztusi ember és gyülekezet valóságát, azt a fontos tényt, hogy mindez az Istentől nyert szövetségben álló tényező. A mérlegelés szempontjai: félelmes erőkkel van jelen a gonoszság hatalma, ezzel szemben áll az Úr Jézus szövetségese, a gyülekezet, de – és ehhez kell a hitbeli látás! – ott van mögötte hatalmas Szövetségese, maga az Úr. Ezért felbátorít bennünket Urunk Jézus félelmet oszlató szava. Hiszen „neki adatott minden hatalom mennyen és földön!” (Mt 28:18). Ő figyelmezteti gyülekezetét, hogy melyek az igazán veszedelmes tényezők e világban: „Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de aztán többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azon felül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek.” (Lk 12:4–5). Tulajdonképpen a félelemnek ezen a sajátos megnyilvánulásán mutatkozik meg igazán, hogy ki adott hitelt Jézus szavainak, és ki nem.
„NEM A FÉLELEMNEK LELKÉT ADTA NEKÜNK AZ ISTEN” (2Tim 1:7) – mutat rá Pál a bizonyságtételben és az Úr képviseletében eljáró munkatársának, Timóteusnak, majd bátorításul az apostol saját győzelmesen megharcolt félelmeit említi fel. Beszél a szenvedéseiről is, de félelem helyett már a szégyenkezést is elvető felbátorodás, célja felé futásában a teljes bizonyosság hatja át. Hatalmas erővel szólal meg Pál ajkán félelmet legyűrő bizonyságtétel szava: „tudom kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.” (2Tim 1:12 – Károli). Ez a mi félelem nélküli életünk egyetlen és biztos alapja. E nélkül, a Krisztusban megélt elrejtettség nélkül nagyon sok okunk van a félelemre. De vele járva felszabadulunk félelem uralma alól. A Zsidókhoz írt levél (13:6) szerzőjével együtt boldogan azonosulunk Istennek Mózes által adott ígéretével: „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek, és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled.” (5Móz 31:6); és ugyancsak tőle idézzük és vele együtt éljük át a zsoltáríró szavait: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” (Zsolt 118:6). Ez az Ige megerősítő hatalma!
Lukács Tamás lelkipásztor
TEMPLOMÉPÍTÉS
„... ráépültettek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybe illeszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által.” /Ef 2:20-22/.
Imaház, templom, szinte naponta kimondjuk e szavakat. Mit is jelentenek ezek valójában? Az egyik teológiai szótár így magyarázza: „A templom az a megszentelt hely, ahol az emberek előtt megnyilvánul az istenség jelenléte. Kétségtelen, hogy az ő lakóhelye nem tartozik e világhoz, de a templom valamilyen formában mégis találkozási hely. Az újszövetségi korban Krisztus testének, az Eklézsiának a találkozási helye. Kegyelméből az ember itt kapcsolatba léphet vele.”
A szentély a templom legszentségesebb helye, ahol Isten jelen van. Az újszövetségi templom szentélye az egybeilleszkedő hívő testvérek által alkotott közösség. Akik egyenként is a Szentlélek templomai, a Lélek által „egybe épülve” Isten hajlékaként kínálják a kereső ember számára a találkozás lehetőségét.
Jóllehet imaházunk ősi falai már hosszú évtizedeken át hirdették a gyülekezet létét e helyen, mégis, ma is templomépítő gyülekezet vagyunk. Templomot építünk, de nem kőből, hanem megváltott emberekből, a megtért lelkek Krisztusra épülő szeretetközösségének épületét. Egy templomépítő gyülekezet számára a templom sokszor nem más, mint nagy feladat. Építési telek, tervek, pénz, építőanyag, jó szakemberek megnyerése és sok más. Ez önmagában még nem templom. Lehet bármilyen más ház is. Akár az ördög palotája is. Mi teszi templommá az épületet? Az Isten jelenléte. Ahol ez nincs meg, ott lehet nagy épület, drága építmény, de az még nem templom! Valami más. Talán egy emberi produkció, melyben az építők Istenhez akarnak feljutni, mint Bábelben, ahol látványos alkotásukkal önmaguknak kívánnak hírnevet szerezni, hogy csodálják őket. A próféták és apostolok alapjára épülő újszövetségi templom az alázatos „építőkövekből” formált építmény. Emberekből, akik tudják magukról, hogy a nagy „Építőmester” nélkül csak értéktelen szikladarabok lennének a világ terein. De Krisztus által Isten templomává lehetek! És ez mindennél fontosabb!
Krisztus népének ma sok imaháza és temploma van. Bárcsak mind az Úré volna. Amikor Salamon király elmondja templomszentelési imádságát /2Krón 6:12–42/, nagy hangsúly esik arra a kérésre, hogy Isten lakjon abban a házban. Nem volt kielégítő, hogy a jeruzsálemi épületek között a legszebb és legdrágább alkotássá emelték, ennél lényegesen többet kívánt Salamon: fogadja magáénak azt az Isten. Akkor az a ház messze fölé magasodik minden emberi építménynek.
A templom épülete együtt jár a papság szolgálatával. Ahol templom van, ott papoknak is kell lenniük. Ha megértettük, hogy valójában mi is a templom, akkor szinte magától értetődően megmutatkozik a benne a papság szerepe is.
A szolgáló papság lelki áldozatokat ajánl fel Istennek. Szolgál. Közbenjár az Isten és ember, ember és Isten között. Istene jelenlétében él. A Láthatatlan benne válik láthatóvá.
Milyen titkos, rejtelmes valóság: egybeilleszkedik és növekszik. Folyamatos épülés. Belülről fakadó közös akarat megvalósulása ez. Illeszkedik, azaz az építőkövek „kölcsönös alázattal felveszik” a mellettük élő kő „formájához” megfelelően illő alakot. Aztán új és új kövek vállalják ezt a különös életet: együtt épülnek Isten hajlékává a Szentlélek által.
Újuljunk meg a papi szolgálatunkban! Gyülekezeti közösségünk szent hívatása múlik ezen. Urunk addig tartja szolgálatában papi népét, ameddig hasznos az neki. Építsük a templomot, töltsük be papi hívatásunkat! Erre szólít fel az ő szava: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” /Ef 5:14/.
Lukács Tamás lelkipásztor
Megbízhatónak tartott
„…megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt.” (1Tim 1,12)
Pál apostoli szolgálatának ideje alatt többször is visszatekint elhívásának eseményére, és értelmezi azt a szemében végtelenül csodálatos tényt, miszerint az Úr őt kiválasztotta Jézus Krisztus evangéliumának világméretű hirdetésére. Elhívásának isteni hátterét vizsgálva felismerte, hogy Ura őt megbízhatónak ítélte, és ezért „vezető szerepet” adott neki a tanítvánnyá tétel világmissziójában.
Elhívó Urának szemében megbízható, ezért hegemónia (a Szentírás itt használt görög szavára utalok), azaz vezetésre elrendelés, felhatalmazás adatik neki. Olyan kifejezések ezek, melyeket a mindennapi életünkben mi is gyakran használunk, ám más értelemben, mint ahogy azt a Szentírás a fenti idézetben használja. Pál, a levél szerzője a vezetésre szóló elrendelést nem érti félre, nem gondolja a lelkek feletti uralkodásra adott lehetőségnek. Mit ért e kifejezésen? Pályafutása dokumentációjából, az általa és a róla írt iratokban azt láthatjuk, hogy a vezetésre adott isteni elrendelés egyúttal felhatalmazás volt számára az emberek között, a lelkek üdvéért végzendő üzenetközvetítés szolgálatára és az evangélium terjesztésével együtt járó szenvedések, megaláztatások, de evangéliummal kapcsolatos örömök és dicsőség hordozására is. Felhatalmazva érezte magát arra, hogy mindenkinek szolgáljon – még fizikai munkát is vállalt, hogy munkatársai életszükségletét biztosítsa –, és egészen a vértanúságig helytálljon, hűségesen ragaszkodva Urához, Jézus Krisztushoz.
Szolgálatra rendelésének történetét nem csupán a damaszkuszi úti eseményekben írja le, hanem annak szellemi hátterét is feltárja. A „Kicsoda vagy, Uram?” és a „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” a Krisztus teljes elfogadásához vezető út volt. Figyeljünk meg tehát, mit lát elhívása hátterében! Isten volt az, aki látta lelke titkait, látta iránta való őszinte elkötelezettségét és tettrekészségét. Ezért a lelki jellemzőjéért – amit megbízhatóságnak mond – Isten megerősítette, amikor elrendelte szolgálatra, azaz az evangéliumból származó hatalom mindenek felett történő érvényre juttatására. Elismerem, szokatlan szavak ezek ebben az összefüggésben, de gondoljuk csak meg, miről is van itt szó! Isten, a világmindenség Királya és Bírája királyi kegyelmet gyakorol, melynek üzenetét királyi felhatalmazott viszi a világban élő emberekhez. A mindenható Isten felhatalmazottja nem lehet egy bujkáló alak, sem valamiféle kétértelmű vagy állandó csekélységérzettel küszködő, személyiségzavaros ember. Királyi követ, a mindenek felett álló Király megbízottja igenis hatalommal lett felruházva. Ez a hegemónia azonban nem az erőszakhoz és a könyörtelen kapzsisághoz szokott földi ember gondolatai szerinti értelemben megvalósuló hatalom. Ez valami más, mennyei, az Isten országa működési rendjéhez illő.
Nem fejti ki részletesebben Pál, hogy mit ért a megbízhatóságára vonatkozó kifejezésén. Értjük a szót, tudjuk, mit jelent, de vajon élete, szolgálata mely területére vonatkoztatta?
Értelmezzük a megbízhatóság fogalmát az apostoli szolgálat egészére nézve! Jézus Krisztus apostola olyan pásztor, akire Isten rábízta részben vagy egészben nyája kicsinyeit, féltett kincseit. De ki megbízható, van-e ilyen ember? Kire bízhatná ezeket Isten? Ki az, aki nem prédálja el, vagy mohóságában nem falja fel a nyáj legkívánatosabb juhait? Ki az a szolga, aki azt az eledelt adja, amit a nyáj Gazdája rendelt? Éheztetheti, elhanyagolhatja vagy okoskodásával, emberi bölcselkedésével megfertőzheti a rá bízottakat. Visszaélve a neki adott bizalommal, urizálhat, pöffeszkedve, gőgösen, magának gyűjtve be azt a dicsőséget, ami egyedül Urát illeti meg. Esetleg nehéz körülmények között türelmét veszítve durvaságot követhet el, vagy erőszakossá, könyörtelenné válhat egy evangéliumi vezetésre alkalmatlan pásztor. Ki az, aki egy percre sem felejti el, hogy élete, elhívása és neki adott királyi felhatalmazás alapja egyedül és kizárólag Isten iránta való kegyelme alapján áll?
Amikor Isten elrendelte Pált az apostoli szolgálatra, látta lelki készségét, iránta való engedelmességét, és a meglevő készséget áldotta meg az isteni megerősítés ajándékában.
Szerte a világban élő különféle ágazatokra szakadt keresztyénség hitélete jelentős részben egy szent életű szolga tiszta lelkülete, áldozatos szolgálata által nyert megalapozást emberi részről. Ezt a páli megbízhatóságot és vezetői készséget ma sem nélkülözheti Krisztus szolgáló tanítványa. Ha ez a szellemi tisztaság és lelkület hiányzik belőlünk, akkor egészen más eredménye lesz evangéliumi fáradozásainknak.
Lukács Tamás
Az idő pénz
A témával foglalkozó szakemberek szerint a legtöbb ember tárgyalási pozícióit két tényező határozza meg: a sikerkényszer és az időhiány. Ez nem csupán a gazdasági és politikai területeken dolgozók esetében igaz, hanem – mutatis mutandis – az Úr szolgálatában állók esetében is.
A sikerkényszer, az eredményesség kényszere minden tevékenység mozgatórugója. Nem is kezdenénk bele egy munkába, ha nem bízhatnánk annak megvalósításában. De azért itt is vannak torzulások, görcsös kényszerek, melyeket érdemes volna az Ige világosságában megvizsgálni. Most azonban inkább az időhiánnyal küszködő szolgatársra szeretném irányítani a figyelmet, aki lelkipásztori szolgálata végzése közben gyakran kényszerül tárgyalóasztalhoz, hogy valamely dologban Megbízója és megbízói akaratát érvényre juttassa. A lelkipásztor, mint lelki dolgok felelőse e gazdasági élet szálaival átszőtt világban szolgál, ahol sűrűn elhangzik a közhellyé koptatott mondás: az idő pénz. (Nota bene: a pénzhiánnyal küszködő gazdaságunkat látva tényleg hihető az időhiány ténye is!) Hadd jegyezzek fel néhány gondolatot korunk túlterhelt prédikátorainak, önmagunknak, Ottlik Károly: Protokoll Plusz című könyvére tekintettel!
Elsősorban is ne akarjunk mindent csinálni. Vegyük tudomásul, hogy a nap 24 órából áll, és – a testnek is, a léleknek is megvan a maga igénye – nekünk is meg kell tanulnunk a 24-et 3-mal osztani, mert ez az élet – hosszútávon, súlyos következmények valószínű bekövetkezése nélküli – áthághatatlan rendje. A munkaidő, persze, akár több mint a kétszeresére növelhető a másik két fázis rovására, de a kikapcsolódás, sport, lelki-szellemi feltöltődés tekintetében mostohán táplált , túlpörgetett szervezet előbb-utóbb kimerül. A korházak infarktuskezelő részlegeinek hovatovább leggyakoribb vendégei a sikermenedzserek mellett a lelkészek. Szelektáljunk tehát értelmesen. Mi az, amit feltétlenül nekünk kell elvégeznünk, és mi az, amelynek végzésére alkalmas személyeket kell elkérnünk az Úrtól. Mérlegeljük, milyen területen mennyi időt és energiát fordítsunk egy-egy feladatra. Ha fontos a feladat, és kevés hozzá az erőnk, ne restelljük megvallani, és főként ne legyünk bátortalanok másokat is mozgósítani. Nem helyes úgy gondolkodnunk, hogy csak az a jó, amit magunk végzünk el. Egyébként ez a legbiztosabb módszere a munkáról leszoktatni azokat, akik helyett magunkra vállalunk mindent. A gyülekezeti szolgálat pedig – ha az valóban a „Test” szolgálata – közösségi jellegű tevékenység.
Másodszor: felgyorsult világunkban egyre kevésbé vagy csak egyre nagyobb áldozatok árán tartható a szüleink által sokat idézett mondás „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” igazsága. Zsúfolt előjegyzési naplók, váratlan telefonhívások, segítségkérések, gyülekezeti és közegyházi feladatok alakítják napjainkat. Ha több a végeznivaló, mint amennyi a napba belefér, ésszerűen, de szigorú következetességgel rangsoroljunk. Ne feledjük: a lemondás az Úr szolgája esetében sokszor lehet nyereséggé is! Mennyei Megbízónk csak annyi feladatot ad nekünk, amennyinek elvégzéséhez az időt is biztosítja.
Harmadszor: minden munkánknak, szolgálatunknak elvégzéséhez szenteljünk annyi időt, amennyi feltétlenül kell hozzá, de csakis annyit. Esti áhítatunk és önvizsgálatunk idején gondoljuk át, mire jutottunk aznap, s mire lett volna elegebb kevesebb óra, perc is.
Negyedszer: Sok beszéddel sok idő megy el, ha nem tanulunk meg hatékonyan kommunikálni. Aki száz szóval mondja el azt, amit hússzal is el lehetne, az egyéb aljasságra is képes – tartotta egyik jeles hazai írónk, talán kínai közmondás honosításával. Tökéletesen igaza van. Mondandók szabatos közlésére előre fel kell készülnünk, legyen szó akár szószéki szolgálatról, akár valamilyen bizottsági-, gyülekezeti- vagy társadalmi fórumon elmondani kívánt hozzászólásról. Ez utóbbiakra alakítsunk ki tárgyalási stratégiát, címszavakban készítsünk gondolatvezető feljegyzéseket. Gondoljuk ki előre az úgynevezett „ajtónyitogató” kérdéseket, és válasszuk meg az adott helyzetben bevethető pihentető témákat. Eközben ne feledjük, hogy a kommunikáció nemcsak verbális aktus, ügyeljünk tehát a testbeszédre is! A megbeszélés még a kibontakozás előtt szinte teljes bizonyossággal kudarcba fullad, ha karba tett kézzel, szúrós tekintettel és mogorva arckifejezést öltve szólalunk meg. Ha hanglejtésünk és arckifejezésünk nincs összhangban szavainkkal, hallgatóságunkra erősebben hat a nem szóbeli üzenet!
A „túl bő lére engedett” tanácskozási stílus sokszor bizalmatlanságot vált ki a tanácskozás más résztvevőiből. Ha valaki túl sokat beszél, az a szavak mögött azt jelenti, hogy valamilyen takargatni valója van a beszélőnek, vagy üres a feje, és most keresi a megfelelő megoldásokat. Így igaz ez sok prédikációra is!
Ötödször: az ördög a részletekben lakozik. Ügyeljünk a mégoly jelentéktelennek tűnő apróságokra is: megérkezünk-e a megbeszélt időpontra, nem éppen akkor fogy-e ki a benzin a kocsinkból, amikor a szomszédos gyülekezetben ügyintézői szolgálatban járva, megbeszélésre vár az elöljáróság. A legjobb szónok is kudarcra van ítélve, ha elkésik a menyegzőről vagy temetésről.
Felgyorsult világunkban nemcsak a gazdaság szakembereinek élettempója gyorsult fel, hanem a mienk is, akik oda készülünk, ahol „idő nem lesz többé”. De most még van. A Teremtő mindent az idő mértéke alá helyezett. Így állandóan a mérce alatt vagyunk: képesek vagyunk-e megfelelni a kor kihívásának, mely olyan lelkipásztorokat igényel és keres, akiknek van idejük az Úrral lenni, van idejük az emberre, a nyájra, és nem utolsó sorban saját családjukra is.
Lukács Tamás
A „túllihegett” áldozat
(Mal 1,13a)
Többféle szempont alapján megkülönböztetve, csoportokba sorolhatjuk magunkat, a lelki szolgálatban forgolódókat. Egyik ilyen megkülönböztetés lehet: az önmagáról és tetteiről általában sokat beszélő; a másik: önmagáról és tetteiről általában hallgató, vagy csak a legszükségesebbeket felemlítők csoportjai.
Tény, hogy mindkét csoportba tartozó szolgatársak sorában találunk áldozatos, hasznos és a gyülekezetek Urát szolgáló tetteket. De ugyanígy megtaláljuk egyikben is, másikban is a felelősség terhét csökkenteni akaró, inkább csak a látszat megörzésére irányuló szándékot is. Ezért most ne tettek értékeléséről essék szó, hanem a tettek híréről. Arról, hogy egy-egy jól-rosszul elvégzett szolgálatnak, meghozott áldozatnak milyen a híre és milyen gyakori az írásban, szóban történő hiresztelése.
Nyilvánvalóan szükséges a tettek – okulás és bátorítás miatt a jó és rossztettek egyaránt – hírré tétele. Ez – ha megfelelő módon történik – építi a közösséget, és ezt igényli a gyülekezetek testvérisége is. Előttem van több vidéki testvér arca, akik talán tévdésből tőlem kérték számon, miért nincs több híradás a Békehírnök lapunkban bemerítésekről, evangélizációkról, vezető testvéreink munkájáról. Kellenek a híradások, beszámolók, mert ezek bátorítóan hatnak. Társaink, hittestvéreink egy-egy bátor kiállása, krisztusi lelkületű eljárása, szorgalma, talpraesett, találékony szolgálata felbátoríthat félénk szívű testvéreket a szolgálatra, és a jó hír megerősíti a szíveket. Sík Sándor ezt így fogalmazza meg Az acélember című versében:
(Részlet)
„S ha olykor egy-egy holdas éjszakán
Ráül terhével a szörnyű magány,
S a látomások emlékeitől
Dereka már-már megroppanni dől:
Ilyenkor elég egy szempillanás:
A szomszéd hegyen másik óriás,
A harmadik ormon a harmadik
Hordozza látomása titkait.”
Amikor megkérdezték a költőt és próbálták azonosítani, kikre gondolt e vers megírásakor, egyszerűen így válaszolt: „Nem vettem célba névszerint egyet-egyet, de előttem volt minden pap, minden író, minden másokért felelős ember.”
Tehát a hír továbbadása elengedhetetlenül fontos kötelességünk. Kérdés azonban, hogy melyik hír és milyen hiresztelés hat bátorítóan, és van-e olyan, és melyik az, amelyik elcsüggeszt, vagy bénultságot okoz? (Vajon a missziói szolgálatunkban itt-ott mutatkozó sikertelenségek között milyen mértékben van jelen a helyetelen hiresztelésből eredő bénultság?)
Valószínűleg kevesen értik meg igazán a szolgáló, felelősséget viselő, áldozatvállaló munkás lelkipásztori életet. Egy, a teológiai tanulmányait nemrég sikeresen befejező, ma szolgálatban álló társunk mondta el, hogy soha nem gondolta volna, nem is hitte, el sem tudta képzelni, hogy e szolgálatnak ilyen terhei vannak. Azt gondolta a szolgálatvállalás előtt, hogy a lelkipásztor egy héten négy-öt alkalommal prédikál, egy két beteget meglátogat és kész. Ennyi a szolgálata.Való igaz, és ezt nekünk tudnunk lehet, hogy terheinket, a viselt felelősség súlyát igazából nem ismerik azok, akik között forgolódunk. Igaz, nem is ezért tesszük, hanem érettük! Ha viszont nem ismerik áldozatainkat, természetszerűleg nem is értékelhetik azokat a megfelelő módon. Így az a helyzet áll elő, hogy jóllehet sok fontosat megteszünk a gyülekezetekért, mégsem övezi tetteinket a jóleső elismerés koszorúja. És ez tagadhatatlanul fáj. Ebből a mindannyiunk által ismert fájdalomból azonban egy kísértés is kialakul: hireszteljük tetteink nagyságát, hozzuk előtérbe önmagunkat. Ez a kísértés odáig fajulhat, hogy a szolgáló testvér már nem is tud másról beszélni, csak önmagáról és az ő dicső tetteiről; arról, amit ő tett, amit ő mondott (prédikált), mindaz milyen nagyszerű volt! Ez a kóros állapot odáig fajulhat, hogy lassan ezzel az öntömjénezéssel telik meg az igehirdetése és a közösségi beszélgetése is. Már észre sem veszi, mennyire fárasztja a környezetét, a gyengébb jellemű emberek gúnyolják, a gyerekek összesúgnak a háta mögött, előre mondják, hogy mikor milyen hősi tett következik.
Az elismerést szomjúhozó ember lelkének beteges jajkiáltásai ezek.
Malakiás prófétát az Úr nehéz feladat elé állítja. Az oltárhoz küldi, az áldozati ájándékkal Isten elé járuló emberek közé, olyanokhoz, akik tudják magukról, hogy mi mindent megtettek már az Úrért. Ezeket kell figyelmeztetnie arra, hogy Isten látja ismeri értékét. A prófétának hirdetnie kell az istentiszteletre, szolgálatra gyülekezőknek, hogy azonos dolgokat más oldalról látja az Úr, és más oldalról látja az ember. Így az áldozati ajándéknak és az egész oltár körüli forgolódásnak más az isteni és más az emberi értékelése. Az oltár Isten kegyelmi lehetősége, melyet arra adott, hogy az ember mindannak ellenére is elé járulhasson, mint aki, és amit tett. Itt fejeződik ki, hogy elfogadja az Úr a töredékes és minden tettében kifogásolható ember közeledését. És hogyan értékeli az ember az Isten oltárához járulását? „Micsoda fáradság! – és még lihegtek is közben” – hangzik az emberi szolgálat isteni értékelése. Ebben az irónikusan megrajzolt yakariási képben ott láthatjuk magunkat, amint végezzük szent szolgálatunkat és közben sajnáltatva magunkat, nagyokat panaszkodunk a szolgálat terheire. Nagyon kifejezően fogalmazza meg ezt az utca nyelve: „túllihegjük” tetteinket. Túl sokat tulajdonítunk önmagunknak és szinte semmit sem láttatunk abból a kegyelemből, amely egyáltalán létezni enged. Igyekszünk „bekaszírozni” az emberek ámulatát és elismeréseit, pedig – ha jól meggondoljuk – nincs többről szó, mint arról, hogy Isten kegyelme adott némi lehetőséget a fiaknak, hogy ott legyenek a közelben, ahol az Atya dolgozik. Azért, hogy lássuk a kezét, érezzük a szíve szeretetét, és így, mellett, az Ő munkálkodását látva tanuljuk hívatásunk dolgait. Ha jól értjü e szavakat, akkor azt értjük, hogy amikor dicső tettekről esik szó, akkor egyáltalán nem rólunk beszélnek, hanem egyedül és kizárólag a mi Atyánkól.
A jubileumi ünnepség is, a hálaadó istentiszteletek sorozata is kitűnő alkalom arra, hogy most már végre ne önmagunkról beszéljünk, hanem róla, a minden kegyelem forrásáról: Istenről. Tanuljunk Józseftől, Dánieltől, Páltól és a többektől, akik tetteik nyomán Istenre mutattak. Amikor rájuk szegeződött a várakozásteli tekintett, önmagukat egészen háttérbe helyezték. Hadd idézzem József szavait: „Nem én, hanem Isten...”. Önmagunk kelletése, tetteink hiresztelgetése helyett mutassunk egyértelműen Istenre, mint a jó egyedüli forrására, magunkat pedig vonjuk háttérbe. Így a bizonytalankodók, kételkedők egyedül az Urat fogják látni, és nincs is többre szükség.
Lukács Tamás