Prédikációk
Pillantások az ideiglenesből az örökkévalóság felé
És megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen. (Jel 10,6)
Az idő foglyaiként rohanunk nap mint nap. Folyton késésben vagyunk. Nap-nap után észrevétlenül, érzéketlenül szaladunk el az élet és a teremtettség csodái mellett. Ha gyermek sír fel a szülőszobán vagy virág bontakozik ki a rügyből, esetleg színesre érlelődve hullik le a fáról a levél, csak egy röpke pillantás, egy gyors, rutinszerű megjegyzés: „Milyen szép!” – aztán már csak a következő feladatra vagy kötelezettségünkre gondolunk. Stílszerű volna a mi generációnk fejfájára ezt a megjegyzést írni: „Itt nyugszik…, rohant 70 vagy 80 évet.” Persze, felmerül a kérdés: mit értünk el? Van valamink, amit megragadtunk, és valóban a magunkénak mondhatunk? Amikor ravatal mellett állunk és tűnődünk az élet és az elmúlás titkain, ott látjuk igazán, hogy üres kézzel megy el az ember. Küzdött, harcolt egy életen át, de nem visz magával semmit, még egy félig írt írólapot sem.
Néha belepillantunk a tükörbe és kétségbeesetten esetleg (vérmérséklettől függően) rezignáltan állapítjuk meg: ismét egy ránc, és még több ősz hajszál. Ahogy Radnóti prófétája fogalmaz: „…koptat e röpke idő is…” (VIII. echloga). Létezésünk adott pillanatában többnyire csak a tapasztalati világra gondolunk, és úgy viszonyulunk ehhez, mint létezésünk egyetlen teréhez. Hogy ideiglenesen vagyunk itt, az alig tudatos. Birtoklási vágy, uralkodási vágy fűti a rohanó embert és az egészséges test ideál-képe lengedezik a szeme előtt, miközben önpusztító életet él. És mire feleszmél, már a magabiztosan fellépő új generációk szinte kiszorították a sajátnak gondolt élettér, küzdőtér porondjáról. Aztán hamarosan már mennie is kell.
Az embernek adott isteni kinyilatkoztatás figyelmünket az Örökkévalóra és az örökkévalóságra irányítja. Az időtlenből az idő alá rekesztett világba üzenet érkezett. Ez által az oly szürkének és értelmetlennek látszó emberi sors új értelmet nyer, színnel, tartalommal, céllal tölti be az életet. Az időben és ideiglenességben élő és tájékozódó ember szinte felfoghatatlan csodával szembesül: Isten, örökkévaló. Micsoda fogalmak, milyen felfoghatatlan jelentésű szavak ezek! Mit jelentenek? Képtelenek vagyunk megérteni, hisz „az élő embertől gyökeresen különböző és vele szembenálló lény” (Karl Rahner) neve és jellemzője mindez. Aztán itt van a mi világunk, történelmünk és jövőképünk. Mindez az idő viszonylatában fejeződik ki. Isten pedig, aki Örökkévaló örökkévalóságban létezik. Léte, lénye nincs az időhöz kötve. Felette áll az időnek, a dolgok egymásutániságának. Minden benne létezik, léte, lénye átfogja az egész mindenséget.
Mennyit aggodalmaskodunk és szorongunk létünk nüansznyi dolgai miatt. Pedig létezésünk Isten hatalmas valóságában áll fenn. „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28) Testünk, mellyel megjelenünk, és részt veszünk e tapasztalati világban, itt marad, de létünk lényegi része, mely élővé tesz, arra hívatott, hogy az örökkévalóság örököse legyen. Messze időn, földi létezésen túlról nézve látszik igazán, hogy mennyi semmiségen marakodtunk, irigykedtünk, és szinte nevetséges dolgok pillanatnyi birtoklása miatt ölre mentünk, beszennyeztük magunkat, és rossz lelkiismeretet nyertünk ezek által.
Az Örökkévalóra és örökkévalóságára kellene néznünk, és értelmesebbé válna az életünk. Egészséges nagyvonalúságra érlelődnénk általa. Könnyen és szabad szívvel tudnánk megbocsátani egymásnak, elengedni felebarátainknak a tartozást. A semmiségek helyett valóságos értékeket keresnénk, és amikor egyszer menni kell, mert mindenkinek egyszer mennie kell, akkor nem a múlt lelket terhelő emlékei nehezednének ránk, hanem Isten látásának szárnyalást adó élménye emelhetne.
Az örökkévaló belépett a múlandóság világba Jézus Krisztus testet öltésében. Eljött hozzánk, eljött értünk, mert látta, hogy belekeveredtünk a múlandó dolgok szálaiba. Elbűvölt és foglyul ejtett bennünket e világ. Ő pedig lényünk igazi helyét önmagánál, örökkévalóságában jelölte ki. Segítséget hozott, mert a testet öltött Istenfia „a világ világossága”. Általa látunk világosságot. Aki nem hiszi isteni felhatalmazását, az a múlandóság foglya marad, aki hisz benne, hisz neki, az örök életet nyer, vagyis emberségünk, létünk lényegi része az idő alóli létezésből Krisztusban átkerül az időtlenségbe, Isten világának valóságába.
Ma oly keveset tudunk Isten világának valóságról. A Biblia ugyan több helyen beszél az örökkévalóságról, de nem tudjuk igazán megérteni. Nincs tapasztalat mögöttünk, ezért e csodáról szóló kinyilatkoztatásbeli szavak majdnem megértetlenül visszhangzanak a tudatunkban. Feltámadás, új, mennyei test, mennyei dicsőség, „idő többé nem lészen…”, „nem lesz fájdalom, sem kiáltás…” stb., olyan vigasztaló üzenetek, melyeket a szerető Atya küldött a hívő embereknek, de félő, hogy csak valami leszűkült jelentéstartamot vagyunk képesek felfogni abból, amit ő mondott nekünk. Ez a kevés is csodálatos, és reménységgel tölt el, hát még ha úgy érthetnénk Istent, amint ő van!
Csoda történik a múlandóságban. Az örökkévaló Isten gondoskodó, gyámkodó közelsége érződik a mi bűntől szennyezett világunkban. Hívása és valami titkos, mély, személyes érintése felemel lénye közelségébe, hogy ne féljünk, és ne legyünk vesztesek. És ha valamit mégis elveszítünk, az csak a csüggedést meg a reménytelenséget legyen, és ragadjuk meg az életet, őt magát, a létezés ősforrását és végcélját: az örökkévaló Istent.
Lukács Tamás
Gyümölcsfa és termése
„Nem jó fa az, a mely romlott gyümölcsöt terem; és nem romlott fa az, a mely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fa az ő tulajdon gyümölcséről ismertetik meg, mert a tövisről nem szednek fügét, sem a szederindáról nem szednek szőlőt.” (Luk 6,43–44) – fogalmazza meg Mesterünk az emberi jelenségek közötti tájékozódáshoz szükséges tanítványi irányelvet, jelezve, hogy bonyolult és bizonytalan vizsgálódások helyett egyszerű és biztos út vezet a valóság megismeréséhez: a gyümölcs, a szándék tettekben megnyilvánuló termése. Ez lehet tápláló, édes, de lehet fanyar és káros is.
Óvakodjunk az egyik legkárosabb emberi szellemi terméstől, a rágalmazástól! Ez is gyümölcs, igaz, mérgező. Mérget jelent annak, aki „fogyasztja”, de az is szenvedni fog tőle, aki „megtermette”.
A Szentírás több helyen is szóba hozza ezt a dicstelen emberi cselekedetet.
A Róm 1,30-ban az Istent ismerő, de tőle elfordult emberek romlott cselekedetei között említi egyikként a rágalmazást, mely az erkölcsi ítélettételre képtelen ember cselekedete, és mint ilyen: erkölcstelenség.
Az 1Kor 5,11-ben az Írás a káromlót úgy mutatja be, mint aki embertársa kárára emeli fel szavát. Az új fordítás rágalmazónak nevezi. Pál apostoli rendelkezése: „Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!” – értelmezve ezt minden egyéb ott felsorolt bűn cselekvőjére is.
A 2Tim 3,3-ban az utolsó idők elhajlásának bekövetkező esetéről szól Pál apostol, és annak jelenségei között említi a szóbeli zavarkeltést, melyet az új fordítás szintén rágalmazásként fordít. Ráadásul az ott említett emberek „megtartják az istenfélelem látszatát”, miközben indulataikban tisztátalan erők dúlnak, amikor embertársaik, „testvéreik” fölé hamis információk terjesztésével igyekeznek felülkerekedni. Ez esetben is egyértelmű a tanítás az ilyen cselekedetekről: „nem jutnak messzire, mert esztelenségük nyilvánvaló lesz…”, vagyis nem érnek célt, mert cselekedeteikkel együtt fognak elveszni. Tehát ítéletes emberi magatartásról van szó.
A 2Kor 12,20-ban Pál apostol a korintusi gyülekezetben elburjánzó devianciáról szólva egy bűnlistát sorol, melyben ugyancsak fellelhető a rágalmazás szava. Olyan intrikus magatartás ez, melyre egyetlen helyes válasza lehet a krisztusi tisztaságra törekvő apostolnak: „megsiratok sokakat azok közül, akik korábban vétkeztek, és nem tértek meg abból a tisztátalanságból…” (21) – azaz kiközösítés lesz az apostoli válasz mindarra.
Végül halljuk Péter apostol fontos, kiérlelt szavait, melyekkel a hitélet útján előrehaladni kívánt keresztyéneket szólítja meg az 1Pt 2,1-ben: „Levetve azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást…”
A rágalmazó címkéket ragaszt áldozatai homlokára. Fél információkat, képzelt vagy félreértett dolgok rossz előjelű változatát terjesztve megbélyegzi áldozatait. Ezzel a felületes szemlélő szemében a megbélyegzett csekély értékűvé válik, akit mellőzni, kerülni tanácsos.
Baptista közösségünk, mi, Krisztus-hívő emberek benne élünk a mai magyar társadalomban, melyben ma mindennapos a rágalmazás. Törvényszerű-e, hogy keresztyéni köreinkben is megjelenjen, meggyökerezzen ez az Úr által kiközösítésre ítélt cselekedet? Nem, küzdenünk kell ellene. Mint fentebb láttuk, önmagát zárja ki a szentek lelki közösségéből az, aki ezt teszi. Krisztus láthatatlan egyháza nem irodák porosodó anyakönyveire épül, hanem mennyei nyilvántartás alapján tartja számon tagjait.
Lehet-e védekezni a rágalmazás ellen? Igen, leghatásosabbnak a kollektív védekezés bizonyul. Ha közösségünk tagjai elfordulnak, elhúzódnak a rágalmazótól, szavainak figyelmet és hitelt nem adva, akkor célját el nem érve fokozatosan megszűnik. Ha viszont pletykaéhes emberek, mint csemegét felkapják a hírt, akkor terjed, és sok követőre talál. Megfigyelhetjük, hogy a rágalmazásnak táptalajt leginkább a lelkileg sekély emberek körei jelentenek.
Vessünk egy pillantást a megvádolt testvérre is! Felmerülhet a kérdés: igaz vagy hamis a hír? A Mester szavai szerint a gyümölcs és a fa, a cselekedet és maga az ember „fajtájának megfelelő”, vagyis a szelíd, nemes szív és a belőle származó cselekedetek egyneműek, és a gonosz, irigységre vagy bármi más rosszra kívánkozó szív és cselekedetei is egyneműek. A hozzáértő ember számára elég egy pillantás, hogy eldöntse: egy alma nemes fáról vagy vadalmafáról származik.
Isten népe legyen megfontolt és alapos. Ne adjunk teret a terjedő gyakorlatnak! Ne ítéljünk fülbesúgott, hírét nyíltan vállalni nem merő ember szavai alapján! Amikor a társadalmi életben eluralkodik a helytelen gyakorlat, Isten népe tiszta magatartása mintegy prófétai jel hirdetheti a helyeset, az Isten szerint valót. Ez az, amiről Urunk beszélt „a hegyen épített város” képét alkalmazva. Ez a megharcolt és kiérlelt tisztaság a nemes fa tápláló gyümölcse, „Étek a népnek és ennivaló” (Radnóti).
Vegyük körül gyülekezeteinket, egyházi közéletünket és újonnan választott egyházi tisztségviselőinket ezzel a tisztaságot és rendet féltő biblikussággal! „Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak ’két vagy három tanú szavára!’” (1Tim 5,19) Önmagáról állít ki lelki szegénységről szóló bizonyítványt az, aki másként cselekszik.
Lukács Tamás
Evangélium a családban és a rokonok között
„Mert meg van szentelve a hitetlen férj az ő feleségében, és meg van szentelve a hitetlen asszony az ő férjében, mert különben a ti gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek” (1Kor 7,14).
A keresztyén gyermeknevelés a jövendő gyülekezetének, egyszersmind a keresztyéni küldetés teljesítésének egyik nélkülözhetetlen pillére.
Hogyan „születnek” hívő-keresztyén családban a gyermekek?
A Szentírás nem tár fel mindent az első század lendületesen szárnyaló missziói korszakából. A Biblia nem napló, sem mindenre kiterjedő történeti beszámoló. Nem ez a célja, de azért a sorok között megbújva fellelhetünk jelzéseket evangéliumi, meggyőzően szép életekről, családban, rokonok között végzett missziói munkáról is.
A Római levél 16. fejezetében a köszöntések sorában említi Pál apostol név szerint Rufuszt és anyját, mint „aki nekem is anyám”. Ez a megkülönböztetően szép megjegyzés egy vélhetően idősödő keresztyén nőtestvér hitbeli elkötelezettségére, lelki indíttatásból eredő gondoskodására utalás lehet. Olyan hívő asszonyt képzelhetünk a sorok mögé, aki az Úr szolgáját, Pált is felnőtt fiával, fiaival együtt anyai szeretettel szerette.
Ki lehet ez az említett Rufusz és anyja? Nincs rá konkrét bizonyíték, hogy azonos volna a Mk 15,21-ben említettel Rufusszal, mint Alexander testvérével, akik mindketten a cirénei Simon fiai voltak. Az azonban tény, hogy Márk nem említette volna cirénei Simon két fiát, Alexandert és Rufuszt, ha azok nem lettek volna általánosan ismertek keresztyén körökben. Sőt inkább úgy tűnik, hogy annyira közismert volt a két férfi, hogy az evangélium írója ezek nevének említésével jelöli meg az apát, cirénei Simont, aki vitte Jézus keresztjét.
A családi történet azonban nem itt kezdődik, hanem a Kálvárián. Egy mezei munkából hazafelé tartó férfire ráparancsolnak, hogy vigye az összeroskadó Jézus keresztjét. És Simon a vállára vette, és vitte. De út közben valami történhetett. Ott ment valahol a közelében a szenvedéstől elgyötört Úr. Talán néhány szót is válthattak? Ma ezt már nem tudhatjuk. Ez a Simon nevű ember később valószínűleg megtért, és Jézus Krisztus tanítványa lett, hiszen fiai közismert hívők lettek. Nagyon szeretném tudni, hogy mi történhetett otthon, amikor a kereszt cipelése után hazament ez az férfi. Vajon mit mesélhetett el a feleségének és felnövő fiainak? Milyennek láthatta Jézust, amikor csattant a hátán a korbács, vagy amikor a durva vasszegek áttörték kezén-lábán a csontokat, és ő szelíd maradt, nem átkozódott, nem kiáltott bosszúért és nem fenyegetőzött? Valami mély, átütő erejű változást feltételezek Simon életében, mely húsvétkor vagy közvetlen utána következett be, és ami hamar nyomot hagyott családján is.
A Római levél 16 fejezete Pál apostol rokonairól is tesz említést. Előbb a 9 fejezetben arról vall, hogy kész volna még az átkot és a Krisztustól elszakítottság gyötrelmét is vállalni – ami a legnagyobb áldozat átvállalása lenne–, csakhogy rokonai megtérjenek. A 16,7 versében üdvözletét küldi Andronikosznak és Juniásznak, akik azonos hitben élnek, mint ő, sőt fogolytársai voltak. Aztán még röviden megemlíti, hogy e rokonai nagyra becsült emberek az apostolok körében, valamint azt is elmondja róluk, hogy őt megelőzve lettek Krisztus hívei.
Említést tesz még e helyen Pál egy harmadik rokonáról, Heródionról is. Többet nem tudunk meg róla, csak azt, hogy a Rómában élő gyülekezet tagja, akit ismernek a testvérek, aki ott van a gyülekezet mindennapi életében, szolgálatában, hiszen névről ismerik.
Végül egy fiúról, talán inkább fiatalemberről szólok, akit Lukács, az ApCsel írója említ meg. Ez a fiatal férfi Pál nővérének a fia, tehát az apostol unokaöccse. Sajnos még a nevét sem ismerjük. Olvashatunk róla az ApCsel 23,16–22-ban, mint egy talpraesett, nagybátyjáért, talán mint Krisztus követért is felelősséget vállaló ifjúról. Nemes tette utáni dolgairól, élete további alakulásáról semmit nem tudunk.
Csupán néhány példát emeltünk ki az Írásból, de ezek is meggyőzően hirdetik a keresztyén családi élet jelentőségét. Kimondatlanul is elénk tárják ezek a történetek, hogy ott, ahol a szülők, tiszteletre méltó rokonok, de különösen a családfő Jézus Krisztus hű követője, ott a családtagok és a rokonok a legközvetlenebb evangéliumi vonzásban részesülnek. A szülők, hívő rokonok krisztusi életének meggyőző ereje és a megélt ige életet formáló hatalma tűnik fel a megtérő fiakban és leányokban. Ez a legközvetlenebb evangélizáció! Ezért még utazni sem kell.
Így – a hitben járó, hitüket gyermekeik előtt őszintén megélő szülők között – születnek a hívő gyermekek.
Lukács Tamás