|
Gyülekezetünk történetében Balogh Lajos Hajdúböszörményben töltött 25 éve az, amelyben pontos adminisztráció rögzítette a tagok névsorát. Balogh Lajos kezdte el az anyakönyv vezetését, melyből az akkori tagok minden adata feljegyzésre került. Ezt az anyakönyvet az utána szolgáló prédikátor, Kőszegi Árpád még pontosan vezette, de a többiek, a következők csak vagy részben, vagy egyáltalán nem vezették. Ezért nehéz a tagokra nézve pontos adatokkal szolgálni. A felvett jegyzőkönyvekből is több példány hiányzik, melyeket már nem lehet pótolni.
Balogh Lajos testvér nem ismerte a pihenést. Mindig dolgozott, még mikor utazott is, magával vitte ügyiratait, hogy a vonat zakatolása közben is missziói terveiről elmélkedjen. Nem volt falánk, sem nagyalvó, sem fukar, sem pazarló. Minden energiáját a gyülekezet építésére fordította. A legkisebb eredménynek is nagyon tudott örülni. Felülmúlhatatlan szociális érzékével sok barátot és sok ellenséget szerzett magának. Az ő javaslatára alakult a hajdúböszörményi gyülekezetben a „Helyi szegények” segítésére történő adakozás beindítása. Ez az adakozás több mint 80 évig tartott Hajdúböszörményben. Javaslatára kezdetben Nagy Zsigmond testvér lakásán termény hombár létesült, és az abba begyűjtött terményt a szegények között alkalmanként szétosztották. Ő indítványozta, hogy az aggok részére – kiknek nincs gondviselőjük – menház létesüljön. Így épült fel előbb Kiskőrösön, később Hajdúböszörményben a „Baptista menház”. Mindkét intézetnek haláláig főgondnoka volt.
Szinte együtt tudott szenvedni a betegekkel, ha kellett, saját pénzén is kiváltotta a gyógyszert a rászorulóknak. A budapesti gyűlésen szintén az ő indítványára alakult meg a „Munkaképtelenek Segély Biztosító Pénztára”. Célja a munkaképtelen vagy elaggott gyülekezeti munkások segélyben részesítése.
A hajdúböszörményi gyülekezet 20 koronát ajánlott a segélyalapba (1911. november 27-én).
A betegekkel való törődése szinte külön fejezetet igényelne. Nem szorul külön magyarázatra az az esemény, hogy 1899. június 27-én elindult Hajdúböszörményből Hamburgba. Reggel elindult Hajdúböszörményből, hogy néhány nagy német város – köztük Berlin – érintésével Hamburgba, úti céljához elérkezzen.
Indulása előtt pár nappal kapta a hírt, hogy Kisújszállásson Bácsi Bálint testvér felesége súlyos beteg. Bácsi Bálint hű munkatársa volt Balogh Lajosnak, Kisújszállás és Karcag környékén gyülekezeteket látogató és plántáló evangélista volt. Bácsiné betegségét annyira a szívére vette Balogh testvér, hogy Kisújszálláson útját megszakítva leszállt a vonatról, hogy a beteg asszonyt meglátogassa. Akiben van képzelőerő, elgondolkodhat azon, hogy a külföldi világvárosba utazó, aki annak megfelelően van öltözve, nem a nagyváros kápráztató fénye, csillogása vonzza, hanem leszáll a vonatról és bemegy egy akkor jelentéktelen sáros községbe, felkeresni a nádfedeles házikóban szenvedő beteget. Tette mindezt azért, mert ott élt szívében a munkatársi megbecsülés és részvét a beteg asszony iránt. Tanítani kellene ezt a lelkigondozói készséget és minden mást félretenni tudó együttérzést. Ehhez Balogh Lajos lelkületére van szükség.
Balogh Lajos nemcsak kiváló szónoki képességgel megáldott gyülekezeteket szervező karizmatikus egyéniség, nemcsak szociális érzékkel és cselekvőképességgel felruházott személyiség volt, hanem az intés ajándékával is nagy átéléssel és lelki bölcsességgel tudott bánni.
Nem volt személyválogató, sem megalkuvó. A legközelebbi munkatársánál is alkalmazta a fenyítéket, ha arra szükség volt. ilyen volt Bársony András fenyíték alá helyezése is, ki a Szentlélekről helytelen (nem bibliai) nézetet vallott. Noha ő volt az elsők között bemerítkezők egyike, házánál jöttek össze a kezdeti időkben a gyülekezet tagjai, sokat áldozott a gyülekezetért. De miután igei látása eltért a korábban vallottaktól, bizonyos ideig fenyíték alá lett helyezve. Sőt mikor kérte a visszavételét, Balogh testvér azt mondta: „Még nem ajánlom, mert még a lelki gyógyulás nem történt meg.” Balogh testvér sokat fáradozott Bársony András lelki gyógyulásáért, nem eredménytelenül.
Érdemes a gyülekezet tagjainak lelkiségéről is néhány szót szólni. Ha valakit a gyülekezet fenyítésben részesített, az a gyülekezet előtt megköszönte a fenyítést és ígéretet tett a megbánás utáni visszatérésre.
Egy példa: I. M. testvért hazug gyanújáért, gonosz szavaiért, könnyelmű és csúnya eljárásáért a gyülekezet kizárta. Amikor Balogh testvér a gyülekezet előtt átadta a gyülekezet határozatát, I. M. így nyilatkozott: „Magam is úgy ítélem, hogy méltó vagyok a kizárásra.”
Volt, aki saját maga mondta el a vének tanácsának, hogy miben vétkezett, majd a kizárást megköszönte. Az esetek többségében a kizárás csak néhány hétig tartott, az újrafelvétel – bár nagyon körültekintően megvizsgálva – ezután megtörtént.
Balogh testvér név szerint megnevezett két nőtestvért, akik tubákot használtak. A gyülekezetet így tájékoztatta: „De ne legyenek ezek iránt a testvérek megvetéssel, ki fognak ők ebből gyógyulni.”
A gyülekezet határozottan megtiltotta a tubák használatát.
Balogh testvér a kizártakat külön lelki nevelésben részesítette. Ha valakit délelőtt kizártak, délután már felkereste és lelkipásztorként tanácsolta, gyógyítgatta. Azt tanította a gyülekezettel, hogy „az ilyeneket imáinkból ki ne zárjuk!”
A kizártakra az volt a jellemző, hogy utána még jobban ragaszkodtak a gyülekezethez. Íme, egy példa: V. M. és neje kérik a gyülekezetet, hogy csak a falakon belül lehessenek egy kevés ideig. A gyülekezet megengedte, hogy amíg az ige szól, a prédikáció alatt bent lehetnek. Ugyanis súlyosabb bűnök elkövetése esetében a testvéri névtől is meg lettek fosztva. Cégéres bűnök miatt pedig meghatározott ideig az imaházba sem léphettek be. Később ez a tiltás megszűnt.
A zártórák néha igen rövid ideig tartottak, máskor hosszúra nyúltak. Ismét egy példa: A zártóra megkezdődött 1902. szilveszter este, negyed kilenckor, és befejeződött 1903. hajnali négykor.
Általában úgy terjedt el a közvéleményben, hogy Balogh testvér túl szigorú ember volt. Ebben az állításban csak részigazság van. Hadd idézzek újra egy korabeli jegyzőkönyvből:
„Balogh testvér mondta: ’nekünk lehet a kor szelleméhez alkalmazkodni, amennyiben az nem ellenkezik az Isten törvényével.’” Egy másik helyen ezt olvassuk tőle: „Ne szabjunk a léleknek korlátot, hanem engedjünk neki szabadságot. Ne ragaszkodjunk holt ceremóniákhoz!”
Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy „Igyekezzen a gyülekezet minden tagja az egyenlő értelemre, és óvja magát a kevélységtől, hogy ne legyen senki árulója az Úr gyülekezetének!”
Némelyek megbotránkoztak abban, hogy egyesek munka közben fütyölik az énekeket. Balogh testvér úgy tanácsolta: „Jobb, ha fütyölve énekelnek, mint ha valami rossz gondolat járná át őket.” Majd így folytatta: „Aki nem tesz semmit, azt a Sátán hamarabb megkísérti.”
Az országos konferencia határozatát következetesen alkalmazta, hogy aki két hónapig nem látogatja a gyülekezetet, az elvesztette a testvéri nevet.
Esetenként a gyülekezet szigorúbb volt, mint Balogh testvér némely ügy megítélésében. A gyülekezet ragaszkodott ahhoz, hogy a kizárt tagok csak a hátsó sorban foglalhattak helyet. Balogh testvér ebben elnézőbb volt.
Egy református lelkész mondta el az alábbi történetet: „Fiatal segédlelkész voltam, mikor egy vasárnap délelőtt bementem az imaházba Balogh Lajos hitszónokot meghallgatni. Sokat lehetett tőle tanulni. Leültem a hátsó padba. Oda jött egy idős férfi és azt mondta, üljek feljebb. Én mondtam, hogy csak az igehirdetést akarom meghallgatni, aztán elmegyek. Erre azt mondta, hogy itt nem ülhetek, mert ez a kizártak helye. Én azt mondtam, ha nem engedi meg, hogy itt üljek, akkor inkább elmegyek. És hagyott elmenni.” Balogh testvér másként intézte volna.
Csak szemelvényeket kötöttem csokorba azokból a korhoz kötött eseményekből, amelyek missziónk kezdeti szakaszában oly jellemzések voltak. Balogh testvér 25 éves szolgálati ciklusáról írtakban mindezekről részletesebben teszünk említést.
Balogh Lajos élete és munkássága
Balogh Lajosról már többen készítettek feljegyzéseket, életrajzi adatokat közölve. Az adott körülményektől függően szűkebb vagy tágabb teret engedve a közlés időszerűségének. Eddig Nagy Ferenc testvér írt legrészletesebb összefoglalót Balogh testvér életéről és szolgálatáról, születésének 100. évfordulójára. (Megjelent a Békehírnök 1963. szeptember 1-jei számának 6–7. oldalán.)
Itt most abból a leghitelesebb forrásból merítek, mely Balogh testvér sajátkezű írása. E saját kezűleg megírt önéletrajz nem úgy készült, mint amely a teljes életutat magában foglalná, mint ahogyan ezt nagy tetteket végrehajtó személyek tenni szokták. Balogh testvér nem tekintette magát történelmi személynek, mint ahogy a jelenleg élőket mi sem tekintjük azoknak. Ez az utókor feladata lesz, hogy kit tekint annak. Szerényen, tömörséggel említi életének főbb eseményeit. Ezt sem önmagáért tette, hanem kérésre írta meg, az utókor nevelése céljából. Bárcsak valóban érné el nevelő hatását mindazokban, akik e sorokat olvassák!
Balogh Lajos sajátkezű feljegyzése:
25 éves munkálkodásomról Hajdúböszörményben
Bevezetésül megemlítem, hogy én szegény földműves családban születtem Földesen (Hajdú megye), 1863. május 3-án. Gyermeki éveimre kellemesen emlékszem vissza. Kedves szüleim istenfélők voltak, gyermekeiket igen szerették.
Testvéreim között példás szeretet és egyetértés uralkodott. Engem pedig kiváltképpen szerettek a nálam idősebb testvéreim is. Hatan voltunk testvérek, akik közül korra nézve én a negyedik voltam. Az iskolában igen tanulékony voltam, tanítóim és tanulótársaim igen szerettek.
Életem legkedvesebb fordulópontja 18 éves koromban, 1881-ben volt. Ez év tavaszán hallottam meg az evangéliumot a maga tisztaságában, kedves szüleim házánál, melyet egyszerű emberek, Daróczi Mihály és Lisztes Mihály berettyóújfalui testvérek hirdettek.
E pillanattól kezdve éreztem az Úrtól való elhívásomat, hogy az Úr elhívott az evangéliumi szolgálatra.
Én is elmondhatom az apostollal: „Hálát adok annak, aki engemet erőssé tett, azaz Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy engemet hívnek ítélt lenni, helyeztetvén e szolgálatba.”
Első tevékenységem a hitéletben: 1882–1884-ig a földesi kis gyülekezetben munkálkodtam. E kis gyülekezet akkor 8 tagot számlát. Isten igéjének hirdetésével a gyülekezet engem bízott meg; úgyszintén minden gyülekezetben előforduló ügyek intésével, dacára annak, hogy volt nálamnál két idősebb férfi tagja is a gyülekezetnek. Mily öröm, mily egyetértés uralkodott a kis gyülekezetben, mely istentiszteleti összejöveteleit kedves szüleim házánál tartotta. Növekedett is a gyülekezet úgy külsőleg, mint belsőleg.
1885–1888-ig tevékenységem kiterjedt szülőhelységem határán kívülre is, amennyiben elkezdtem utazgatni.
1888-ban felhívtak Budapestre, hogy ott előkészüljek a misszióiskolára, azaz gyakoroljam magam a német nyelvben. Ez idő alatt szintén a környéken levő magyar gyülekezeteket látogatása volt a legkedvesebb foglalkozásom.
1889. augusztus 30-án elutaztunk Udvarnoki András testvérrel Hamburgba, Németország nagy és jeles kikötővárosába, a baptista misszióiskolára. Ott voltunk 1889–1993. július haváig, tehát négy esztendeig, mely idő alatt kétszer egy-egy pár hónapi szabadságra haza lettünk bocsátva. Ezen szünidő alatt a hazánkban levő összes gyülekezeteinket meglátogattuk, szolgálatot tévén közöttük az igehirdetésben.
1893. július havában véglegesen elbocsátottak bennünket, és azonnal általános munkát kezdtünk összes gyülekezetünkben.
1894. február 19-én Berettyóújfaluban tartott közgyűlésen a Kornya Mihály testvér nagy kiterjedésű munkamezejét felosztottuk kettőnk között.
Az én munkamezőm állt: Debrecen, Hajdúböszörmény, Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Törökszentmiklós, Földes, Derecske, Báránd, Berettyóújfalu, Konyár, Mezőkeresztes, Bakonszeg és a hajdúnánási gyülekezetből.
1894. március 13-án tartottuk meg az első közgyűlésünket Hajdúböszörményben. 1894. április 13-án költöztünk Hajdúböszörménybe Lisztes Mihály testvérrel.
Ezen idő óta tehát 25 éven keresztül folytan a gyülekezettel összeköttetésben munkálkodtam. Az Úrnak beszéde kizendült csekély eszközei által ezen 25 év alatt: Hajdú, Bihar, Szilágy, Békés, Szabolcs, Ung, Bereg, Abaújtorna, Borsod, Zemplén, Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyékbe. Jelenleg a hajdúböszörményi gyülekezet kebeléből elbocsátott gyülekezetekkel együtt számlál 1027 tagot. Van összesen 90 állomása, 18 vénje, 30 evangélistája, 27 imaháza, 1 menháza, 25 év alatt alámerítettem több mint 2000 megtért lelket. Ezek közül helybeli kb. 550 tag. Mint ifjú munkás idejövetelem alkalmával azonnal a gyülekezet rendezéséhez fogtam. A helybeli gyülekezet ez idő szerint 250 tagot számlál. Az idejövetelem alkalmával itt levő 78 tag közül testi és lelki életben van jelenleg 50 tag. A szervezés első alkalmával igehirdetőnek lettek megválasztva: Bársony András, Szabó József, Molnár János és Szűcs Imre testvérek. Utazómunkásnak Balogh Márton Földesről.
1894. december 19-én volt egybekelési ünnepélyünk kedves feleségemmel, Szűcs Klárával.
Az Úr kegyelme folytán általános tevékenységemnek kimagaslóbb részletei az elmúlt 25 év alatt a következők voltak:
1895-ben építettük a nagy és tágas imaházunkat. Ezen ügy iránt lelkesülő akkori tagok adakozásából. Az építkezési munka, melynél az akadályok sem hiányoztak, oly áldásos volt, hogy azt tavaszkor megkezdve, már ugyanazon év október havában a teljesen elkészült imaházunkat ünnepélyesen megnyitottuk, és rendeltetésének átadtuk.
1896–98-ig helyben a helyi és hozzánk tartozó gyülekezetekben levő igehirdetők részére Hajdúböszörményben rövid ideig tartó iskolát rendeztünk. Gyülekezetünk folyton szaporodott, több új állomásunk lett, kiváltképpen tőlünk felfelé, melyek közül megemlítendők: Bükkszentmihály, Szirma, Diósgyőr, Miskolc stb.
1897-ben kezdtem meg irodalmi tevékenységemet a Vasárnapi Tanító szerkesztésével, mely lapnak szerkesztője és készítője maradtam 12 éven keresztül. Ebben az évben kezdtük meg eléggé megszaporodott állomásainkat egy-egy központtal, vagyis anyagyülekezettel önállósítani.
Ezek között első helyen áll Karcag, a hozzá tartozó állomásokkal Balogh Márton testvér vezetése alatt lett önállósítva.
1898-ban önállósult a diósgyőri gyülekezet Varga Sándor és a berettyóújfalui Molnár János vezetése alatt.
1889-ben hathónapos tanfolyamú misszióiskolát rendeztünk Budapesten, mely alkalommal az egyik tanítói állást nekem kellett betöltenem. Ebben az évben kezdtem meg a Hajnalcsillag című gyermeklap készítését és kinyomtatását, melynek 20 éven át szerkesztője és készítője voltam.
Irodalmi műveim ebben az évben: Az üdv üzenete 1. kötet, valamint Rövid bibliai ismertetés.
1900-ban Debrecenben volt hathónapos tanfolyamú misszióiskolánk, melyben a legfőbb feladat rám hárult. Irodalmi munkám ebben az évben: Keresztyén erkölcstan, Karácsonyi versek 1. füzet.
1901-ben az alábbi irodalmi munkám jelent meg: Az üdv üzenete 2. kötet, Múlt, Jelen, Jövő nagy naptár kiadása és a Karácsonyi versek 2. füzet kiadása.
1902-ben: Vasárnapi tanítóhoz mellékletül Spurgeon egy-egy prédikációja havonként, Nemzetközi bibliaolvasó naptár, Karácsonyi versek 3. füzete, Osztálykönyv és Vezérfonal fűzve.
1903-ban a törökszentmiklósi gyülekezet lett Szilágyi Gábor, a debreceni gyülekezet pedig Szűcs Imre testvér vezetése alatt. Ebben az évben az alábbi irodalmi műveim jelentek meg: Karácsonyi versek 4. füzete, majd 1904-ben a Karácsonyi versek 5. füzete is napvilágot látott.
1905-ben önállósítottuk az eszenyi gyülekezetet, Varga József testvér vezetése alatt. Felépítettük az első menházunkat Kiskőrösön, melynek építésénél és fenntartásánál a legsúlyosabb feladatok rám hárultak.
1906-ban: Jegyzőkönyvet és zsebnaptárt nyomtatványt adtam ki Vének és Igehirdetők részére, továbbá pontos vonalrendszerekkel ellátott anyakönyvi íveket.
1907-ik évben elkészítettem és kinyomtattam a Búcsúhangok című temetéseknél használatos énekeskönyvet.
Ebben az évben építettük imaházunkban a karzatot.
1908-ban volt az angol Világszövetségi Bizottság megjelenése.
Irodalmi munkáim ebben az esztendőben: összeállítottam és kiadtam az első Statisztikát, továbbá a Nyilatkozat és Válasz című füzetet, mely a világszövetség elnöksége átiratát tartalmazta. Ebben az évben átadtam legtöbb irodalmi művemet – melyek ez ideig nálunk voltak elraktározva – a Budapesten működő szövetségi könyvtár részére.
1909-ben egy országos közgyűlésen meg lettem bízva a hittan (a vallásoktatáshoz szükséges) könyv előállításával, mely az 1–2–3–4. osztályosok részére készült. Az egészet pár év alatt Isten segítségével elkészítettem, és kinyomtatásra átadtam.
1910-ben egy füzetet nyomtattam ki: Szombatot vagy vasárnapot ünnepeljünk-e? címmel.
1912-ben ismét egy füzetet adtam nyomdába: Válasz és felvilágosító megjegyzések címmel. Bérci J. nagyecsedi ref. lelkész esperes úr pásztori levelére. Emlékkönyvet írtam és nyomtattam a hajdúböszörményi gyülekezet 25 éves jubileuma emlékére. Ebben az évben írtam és nyomtattam ki az Isten országára való adakozás szükségessége című füzetet.
1913-ban egy országos közgyűlésen megbízást kaptam a Sötétség és világosság című füzet megírására és kinyomtatására.
1914-ben az én indítványomra kezdtük összeállítani az Egyháztörténelem rövid foglalatban című művet, mely középiskolai használatra készült. Annak összeállítását Csopják Attila testvérrel együtt magamra vállaltam és meg is kezdtem. E elkészítésén már aránylag csak keveset dolgozhattam, mivel betegségem abban megakadályozott.
1915–16-ig egy pár röpiratot nyomtattam és néhány felszólítást írtam a Békehírnökben.
1918-ban önállósítottuk a nyíregyházai gyülekezetet Sallay László testvér vezetése alatt.
Ha az itt felsoroltakra és az ezek között történt eseményekre, valamint az elvégzett munkára gondolok, visszatekintve hozzáadom az elmúlt 25 évben előforduló gondterhes, nehéz, idegfeszítő munkákat – melyek elintézésére az nagyon gyakran elővett, mint erőtelen eszközét –, valamint nemcsak a saját gyülekezetünkben, hanem országunkban levő több gyülekezetünkben végzett munkámért hálával így kell felkiáltanom a zsoltárossal:
„Áldjad lelkem az Urat, és minden bensőm az ő szent nevét! Áldjad lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!”
És az apostollal: „Az Istennek legyen pedig hála az ő kimondhatatlan ajándékáért!”
Meg nem valósult tervek
Amikor Balogh Lajos testvér befejezte 25 év alatt végzett munkájának összefoglaló értékelését, gondterhes, nehéz és idegfeszítőnek nevezte az általa végzett munkát. Kétségtelen, hogy ebben a gondterhes, nehéz és idegfeszítő munkában nemcsak az általa érintőlegesen felsorolt munka áll, hanem a helyi és az országos misszió gondja és terhe is. Ezekről már előzőleg tettünk említést. Szinte önmagunknak is fel tehetjük a kérdést, hogyan bírta ez a törékeny test azt a nagymérvű fizikai terhelést? Miként győzte szellemi energiával, fáradságot nem ismerő akaraterővel? Nála nem csupán szólam volt a hangoztatott munkaprogram, hanem szolgálat, hívatás: „Inkább az oltáron elégni, mint mellette henyélni.”
Ez a gazdag életút még sok fáradságot, kitartó, szívós munkát igénylő tervet rejtett magában, megvalósításra várva. Ebben a fejezetben Balogh Lajos meg nem valósult terveiről szeretnék említést tenni. Még sem menház, sem árvaház nincs, Balogh testvér 1899-ben írja: „ „Kellene egy s aztán több kórház, ahol a betegek nemcsak testi, de lelki ápolásban is részesülhetnek.”
„Kellene több árvaház, felszedni a hajléktalan gyermekeket, megóvni őket a bukástól, és Isten gyermekeivé felnevelni őket.”
„Kellene egy otthon az elhagyott, tehetetlen emberek számára, hogy kellemessé tegyük végóráikat.”
„Kellene gondoskodni arról, hogy a rossz munkaviszonyok között élő testvérek munkához jussanak.”
„Ez ugyan még csak terv, de már van némi anyagi alap is a megkezdéshez.”
„Isten országa mustármagból nő nagy fává. Nem a mag nagyságától függ, hogy milyen nagyra nő a fa, hanem attól, hogy van-e a magban életnek csírája, jó-e a talaj. Kell tehát, hogy terveinkben benne legyen az életnek csírája, a növekedést pedig az Úr adja.”
Ezek a tervek valóban még csak az életcsírát hordozták magukban, de ha a mag a zsákban marad, bármilyen csírát hordozhat, abból nem lesz termés. Balogh testvér a szántó-vető reménységével szórta ezeket a megvalósításra váró terv-magvakat.
Balogh Lajos a hajdúböszörményi menház felépítése és átadása után 1910-ben vetette papírra az alábbi sorokat:
„A jó cselekedetekben való előrehaladásban kedvet, örömet és gyönyörűséget kell találnunk. A szomorút megvigasztalni, a gyengét megerősíteni, az elesettet felemelni, az elveszettet felkeresni, megtalálni és az Üdvözítőhöz hozni, valóban gyönyörűséges dolog.”
„Két menházunk van az országban, de mindez csak a kezdetnek a kezdete, mert az Úr segítségével még sokat kell létesíteni. A két menház nem képes befogadni a jelentkező munkaképtelen öreg testvéreket, de szükség van még árvaházra, szegény, gyenge özvegyeket foglalkoztató intézetre, bukott leányok menedékházára, betegápoló diakonisszákat képző, valamint misszionáriusokat képző intézetre, iskolákra, egyebekre – mondta.
De vajon az Úrnak anyagilag szegény népe véghezviheti-e ezt? A hívőknek minden lehetséges. Az Úr az öt árpakenyeret és a két halat megáldja és megszaporítja, amint azt eddig is megtette.
A világban is létesítenek jótékonysági intézményeket, de úgy, hogy előbb nagy tőkét gyűjtenek össze, sokféle helyes, máskor helytelen módon, aztán a tőke kamataiból tartják fenn az intézményeket.
Az Úr népénél azonban ne így legyen ez! Isten népe annyit gyűjtsön, amennyi az intézmény létesítéséhez kell, aztán pedig szeretetből eredő közadakozásból tartsa fenn azt, amit szeretetből létrehoztunk. Az uzsorából és a szegények által fizetett kamatból bejövő jövedelem átkos jövedelem!
Ó, adja Istenünk, Atyánk, hogy ebben a mi szép földi hazánkban, melyet az uzsora, a fösvénység, a nyereségvágy, az iszákosság és a káromkodás úgy megfertőzött, támadjon világosság és igazi jó cselekedetek fénye hozza nyilvánosságra és irtsa ki az álkeresztyénségnek minden undokságát!”
Ebben a fejezetben öt meg nem valósult tervvel találkozunk. Megjegyzem, hogy ezek a tervek nem Balogh Lajos valamilyen öncélú, nagyravágyó tervei voltak, hanem a kor égbekiáltó nyomorának enyhítésére és a misszióparancs teljesítését tették volna lehetségessé.
Nem valósult meg:
– szegény özvegyeket felkaroló intézet,
– bukott lányok menedékháza,
– betegápoló diakonisszákat képző intézet,
– missziónáriusképző intézet,
– iskolák és egyebek.
Egy-két elemi népiskola megvalósult ugyan az országban, de azok is csak rövid ideig maradhattak fenn. A misszióiskola létezik ma is, akadémiai szinten.
A meg nem valósult tervek között ott találunk egy kiadatlan könyv ajánlatát is, melyet Balogh testvér oly nagy szívügynek tekintett. A Békehírnök 1916. évfolyamban a 331. oldalon olvashatunk erről:
Ajánlat
A legutóbbi Békehírnökben a 320. oldalon megjelent FIGYELEMBE! című cikk alapján azon ajánlatomat bocsátom a Békehírnök olvasói, gyülekezeteink elöljárói elé, miszerint a mi hőseink, azaz a harctéren elesett, vagy a háborúban szerzett betegségben lehalt kedves testvéreink és barátaink életrajzát rövid vázlatban egy könyvben összefoglalva adjuk ki a háború múltával.
Ennélfogva a bent levő klisék csak hadd maradjanak bent a szerkesztőségben. Akiknek fényképük nem maradt fenn, azok rövid életrajzát kép nélkül is közölni fogjuk.
Azt hiszem, hogy fontos kötelességünket rójuk le azokkal szemben, akik életüket érettünk feláldozták, hogyha arcképeikkel ellátott rövid életrajzukat egy könyvbe foglalva megörökítjük, és gyermekeink részére is megismerhetővé tesszük. Az nem kielégítő, hogy a Békehírnök számaiban szétszórtan egyesek arcképe és életrajza megjelenik. Könyvbe kell ezt foglalnunk, mégpedig csinosan kiállított könyvbe.
A könyv kiadásából származó jövedelem a harctéren érettünk elesett hőseink árvái és özvegyei részére lenne fordítva.
Ezen ajánlatomat kérem megfontolás tárgyává tenni, gyülekezeteinkben az összes tagnak megajánlani, hogy e könyvet vegyék meg, aztán az eredményről a Békehírnök szerkesztőségét vagy az alulírottat értesítsék!
Ha az ajánlat általánosan pártfogolásra talál, úgy hozzákészülünk idejekorán ezen igen becses mű összeállításához, hogy háború végeztével azt mielőbb kézhez szolgáltassuk.
Ezen ajánlatra vonatkozó értesítéseket kérve és elvárva mindnyájukat szívből üdvözöl testvéretek az Úrban:
Balogh Lajos
Hajdúböszörmény, Mester utca 2936 sz.
Sajnos ez a könyv nem jelent meg, részben a háború végkimenetele, részben Balogh testvér 1919-ben bekövetkezett halála miatt. Pedig e sorstragédiák sok tanulságot rejtettek magukban. Balogh testvér halála után ezzel nem foglalkozott már senki. Egy jól elkészített képes album az itt maradt családtagoknak is, egyházunk történetírása szempontjából is szükséges lett volna.
A meg nem valósult tervek közül egy idézet a Békehírnök 1918. év 71. oldaláról.
Értesítés
Országunkban levő hitsorsosainkat szeretettel értesítjük arról, hogy a hajdúböszörményi menházunk telepén rokkantak otthonát szándékozunk felállítani, melyben országunk területén lakó mindazon munkaképtelen rokkant testvéreink otthonra találnak, akiknek nincs miből élniük vagy gondozójuk sincs.
Felvételi feltétel ezen rokkantak otthonába: az illetőnek gyülekezeti elöljárója által igazolt gyülekezeti tagsága és azon helyzetnek igazolása, hogy az illető valóban segélyre szorult és ápolásra van szüksége.
Teljes ellátás és egész életben való gondozás teljesen díjtalanul a könyörületes és résztvevő szívek adományából eszközöltetik.
Felvételre azonnal is, vagy a jövőben, amikor rokkantjaink mindegyike a hazájától távoli idegenből haza érkezik. Jelentkezni lehet a fentebb említett feltételek mellett alulírottnál, vagy pedig Darabont Gyula hitközségi elöljárónál. Nagyvárad. Bugyitai liget-utca 10. sz.
Szívbeli üdvözlettel az összes velünk testvérközösségben levő gyülekezetek és testvérek az Úr Jézusban:
Balogh Lajos
Amire még volt ereje
A hajdúböszörményi imaház történetét külön fejezetben tárgyaljuk. Az 1918-ban kiadott ÉRTESÍTŐ-ből világosan kitűnik, hogy mi lesz egy nemes indulatból fakadó tervből, ha van, aki kézben tartja, és a megvalósítás ügyében mozgósítani tudja az ország testvériségét. A külön fejezetben tárgyalt menház történetében szólunk arról a kálváriáról, mely szerint nemhogy rokkantak otthona épülhetne a hajdúböszörményi menház területén, de még a menház léte is többször veszélyben forgott. A háború befejeződése után sok hadirokkant jutott koldusbotra. Balogh Lajos mindezt már korábban látva tervezte a koldusbot nélküli baptizmus ilyen irányú megoldását, melyet már két menház felépítése is tanúsított.
Amikor elkészítettem a hajdúböszörményi menház nagy tablóképét, mely a 90 éves évfordulóig magában foglalja azok arcképét, akik 90 éven át kezdettől fogva tevékenykedtek a szegények ügyében, kezemet rátettem Balogh Lajos arcképére, és azt mondtam: „Ha ez az ember nem születik meg, vagy nem az, aki, akkor Magyarországon ma egyetlen baptista menház sincs.”
Ennek igazolásául el kell olvasni a hajdúböszörményi menház történetét. Ha végiggondoljuk a meg nem valósult tervek felsorolását, csak levett kalappal emlékezhetünk erre a szerény külsejű, de energiától duzzadó emberre, hálát adva az Úrnak azért a munkáért, amit elvégezhetett.
Még volt ereje 1918-ban a nyíregyházai gyülekezetet önállósítani. Még volt ideje 1919-ben visszatekintést készíteni az elmúlt 25 év alatt végzett munkájára. A nagy kiterjedésű missziómezőn dolgozó munkatársait hálaadásra szólítani.
Erről a következőket írta:
„Kedves Munkatársaim!
Istenünk kegyelméből, ha az időt elérhetjük, folyó év (1919) április 13-án, éppen virágvasárnap napján, 25 éve lesz annak, hogy Hajdúböszörménybe téve lakásomat, itt az Úrnak rám bízott nagy és felelősségteljes munkáját megkezdhettem.
Mennyi kegyelem közöltetett velünk ezen 25 év alatt! Mily nagy dolgokat vitt véghez az Úr általunk, csekély eszközei által azon idő leforgása alatt! Neki legyen hála és dicsőség mindörökké!
Tehát április 13-án lelkem óhaja szerint hálaünnepet kell tartanunk. Meg kell hálálnunk az Úrnak a lefolyt 25 éven át velünk közölt kibeszélhetetlen nagy jótéteményét (2Kor 9:15).
Szerény óhajom tehát az volna, hogy ti, kedves munkatársaim, kik velem több vagy kevesebb részén ezen hosszú időben összeköttetésben munkálkodtatok, ott, ahol vagytok, velünk együtt lélekben egyesülve hálával Urunk kegyelmi trónja elé járuljunk. Úgyszintén ti is, kedves testvéreim, kik kisebb vagy nagyobb mértékben velem együtt Urunk jótéteményét élveztétek ezen eltelt 25 év alatt.
Kiváltképpen azon 7 kedves leányunkra gondolok, akiket Urunk kegyelme által ezen idő alatt anyagyülekezetünkből elbocsátottunk. Itt az általunk önállósított karcagi, berettyóújfalui, diósgyőri, debreceni, törökszentmiklósi, eszenyi, nyíregyházai gyülekezeteinkre utalok.
Kedves Testvérek! Egyesüljetek velünk, fentebb említett napon a hálaimában, hogy az Úr minél méltóbban legyen magasztalva!
’Menjünk be az Ő kapuin hálaadással!’ (Zsolt 100,4–5).
Szerény kérésemet megújítva, üdvözöl mindnyájatokat testvérei szeretettel testvéretek az Úrban:
Balogh Lajos
Hajdúböszörmény, 1919. március havában.
Mester u. 2936. sz.”
Aki ma ezt a szerény kérelmet vagy felszólítást olvassa, sok mindenre gondolhat. Gondolhat egy ember dicsekedésére, vagy az általunk már jól ismert személyi kultusz valamilyen válfajára. Itt azonban szó sincs ilyesmiről. Arról van szó, hogy a ma legjobban elhanyagolt misszióterület Magyarország keleti fele, mely abban az időben a legdinamikusabban fejlődő missziómező volt. Azt kívánta elérni, hogy a valamikori Balogh Lajos által kezelt Böszörményhez tartozó 88 missziói állomás, melyből 7 gyülekezet önállósult és anyagyülekezetté vált, együtt adjanak hálát az Úrnak, és csakis az Úrnak, a missziói eredményekért.
Balogh testvér érezte, hogy kevés ideje van e földi életben. Ezért is akarta, hogy az általa nagyon szeretett gyülekezetekkel és munkatársaival egy időben és együtt járuljanak hálaadásban Isten színe elé. Ha Balogh testvért nem gyötörte volna a betegsége, akkor is ezt tette volna, mert az Úr iránt érzett szeretete és munkatársainak megbecsülése késztette a közös hálaadásra.
Utolsó órái
A betegség egyre jobban erőt vett rajta. A gyülekezetben is csak segítséggel tudta munkáját elvégezni. A tervek meg nem valósulása nem rajta múlott. A két végén égetett gyertya lángja 1919. október 16-án, hajnali 3 órakor az utolsót lobbanta.
A tervek füstbe mentek. Hiába hangzott el a felszólítás, megvalósításukra már nem került sor, azokkal senki sem törődött. A harctéren meghalt katonákról kiadandó képes album olyan dokumentum lett volna, melyet más egyházak is szívesen közölhettek volna. Sajnos már pótolhatatlan a többi meg nem valósult tervvel együtt.
Balogh Lajost meleg testvéri és munkatársi kapcsolat fűzte Darabont Gyulához, a nagyváradi gyülekezet prédikátorához. Darabont testvér polgári foglalkozása férfiszabó volt. Balogh testvér mindig vele készíttette öltönyeit. A misszióban is kölcsönösen segítették egymást.
Darabont testvér többször járt Hajdúböszörményben. Különösen a menház sorsa iránt érdeklődött. A gyülekezetnek is sűrűn volt a vendége. A konferenciák napirendjét is legtöbbször együtt állították össze. Balogh testvér halálhíre nem érte váratlanul, mégis megdöbbentette. A gyász hírére azonnal Hajdúböszörménybe utazott, hogy találkozzon a családdal és a gyülekezettel.
Összeállította: Marjai Sándor
|
