|
Ábrahám elhívása
áldáshordozásra - 1Móz 11,31-12,20
Bizonyos szempontból
Ábrahám elhívása az Ószövetség
legfontosabb eseménye. Ábrahám személyével
kezdodik az a történelem, amelyet Isten késobb
Mózes, a bírák, a próféták
és a királyok korában folytat, míg
Jézus Krisztusban beteljesedik. Ábrahám
elhívása az elso konkrét lépés
a megváltás történetében.
Az elso tizenegy rész ebben a könyvben a kezdetekrol
beszél: a teremtés, az emberiség, a bun,
az ítélet, a megváltás kezdetét
mutatja be. Majd Ábrahám történetével
igen részletesen foglalkozik. Ábrahám nem
misztikus személyiség, hanem valóságos
ember, aki Krisztus elott körülbelül 2166 évvel
született, és a mostani Kuweit területén
egy Ur-Kaszdimnak nevezett városban lakott. Thárénak,
Ábrahám apjának még volt két
másik fia is: Nákhor és Hárán.
A három testvér közül Hárán
meghalt születésének földén, Úr-Kaszdimban.
Hárán halála után az egész
család összecsomagolt, és vándorolni
kezdett.
Az ókori Közel-kelet térképét
tanulmányozva hamar rájövünk arra, hogy
Úr-Kaszdimból Kánaánba könnyen
át lehetne jutni, ha nem lenne ott a nagy Arábiai-sivatag.
Ábrahámnak tehát északra kellett
vándorolnia ahhoz, hogy Kánaánba érkezhessen.
Izrael prófétái gyakran figyelmeztették
a népet arra, hogy a veszedelem, az ellenség északról
jön, mivel keleten a sivatag, nyugaton a Földközi-tenger,
délen pedig Egyiptom határa védte az országot.
Nem messze az Eufrátesz forrásától,
a folyó kanyarulatától övezve ott van
Hárán városa, ahol Isten elhívta
Ábrahámot áldáshordozásra.
Ez Úr-Kaszdim és Kánaán közötti
út felénél lehetett, a mezopotámiai
síkság északi részén. Nem
tudjuk, szólott-e az Úr Ábrahámnak
ezelott is, vagy ez volt az elso találkozása Istennel.
István vértanú prédikációját
éppen azzal kezdi, hogy a dicsoség Istene megjelent
Ábrahámnak, még mielott Háránban
lakott volna. Minden esetre azt bizonyosan tudjuk, hogy Háránban
Isten világosan újra parancsolt neki: "Eredj
ki a te atyád háznépe közül, a
te földedbol, a te rokonságod közül arra
a földre, amelyet én mutatok néked".
És Ábrahám elindult - a Zsidókhoz
írt levél szerint - nem tudva hova megy (Zsid 11,8).
Hárán még mindig Mezopotámiához
tartozott. Eddig tehát Ábrahám nem hagyta
el földjét, országát, csupán
átköltözött egyik városból
a másikba. Most viszont egy addig nem ismert és
nem látott földre hívta ki az Úr, amelyet
elindulása után fog megmutatni neki. Idoközben
Tháré, az apa meghalt Háránban, Nákhor
pedig ott maradt. Ez utóbbitól származik
Rebeka, Izsák messzirol hozott felesége (1Móz
11,27-31. 24,47).
Ábrahám elhívásával kapcsolatban
három dolgot szeretnék megemlíteni. Eloször
is, Ábrahámnak ki kellett jönnie régi
lakhelyérol. Majd be kellett mennie arra a földre,
amelyet az Úr mutatott neki. Végül, Ábrahámnak
meg kellett maradnia azon a földön, amelyre az Úr
ot elhívta. Mindez nagyon egyszeruen és szépen
mutatja azt, mit kell nekünk tennünk ebben a világban,
amelybol Jézus kihív minket. "Jöjjetek
énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok
és megterheltettetek" (Mt 11,28), "kövess
engem" (Lk 9,59) - hangzik Jézus hívása.
"Menjetek ki közülük, szakadjatok el tolük"
(2Kor 6,17) - szól az Úr Pál apostolon keresztül.
Ezt hallva, Ábrahám példája szerint
nekünk is ki kell jönnünk a bunös környezetbol,
be kell mennünk Isten gyülekezetébe, és
meg kell maradnunk Isten országában.
I. A kijövetel nem
is volt olyan könnyu. Eloször
is Ábrahámnak el kellett indulnia: ott kellett
hagynia apja házát, rokonságát, azt
a földet, hazáját ahová addig tartozott,
és el kellett indulnia hit által, bízva
Istenben és az o vezetésében.
Elindulni - nem tudva, hogy hova, hallgatni Isten vezetésére,
engedelmeskedni a hívásnak, bízni Benne:
mindez elhagyással, lemondással jár. Úr-Kaszdimot
elhagyni abban az idoben, ezelott 4000 évvel azt jelentette,
mintha valaki elhagyna egy kiépített, csatornázott
várost, mint például Kolozsvárt,
hogy valahol ismeretlen hegyek között sátorozzon,
helyrol helyre vándorolva. A mezopotámiai síkság
nagyon gazdag vidék volt, elso és második
lakhelyükön, Úrban és Háránban
rendkívüli jómódban élhettek.
Valószínu, itt tett szert Ábrahám
tekintélyes gazdagságára. Viszont Isten
azt parancsolta neki: Eredj ki innen!
Felvetodik a kérdés: Miért? Talán
mondhatta volna: ó, Uram, dehát nem tudnálak
én szolgálni Téged itt is? Háránban
is éppúgy fogok hinni Benned, mint bárhol
másutt! Szeretlek Téged itt, ahol vagyok! - "Ábrahám,
eredj ki a te földedbol, a rokonságod közül,
háznéped közül, atyád házából,
arra földre, amelyet én majd mutatok neked!"
És Ábrahám elindult.
Ha akkor találkoztunk volna vele, megkérdeztük
volna tole: - Hova, hova?... - "Nem tudom." - Nem tudod?
Elindultál, csak úgy, és nem tudod hová
mész? - "Ahová Isten vezet, oda megyek. Megjelent
nekem az Isten." - Melyik isten? (Abban az idoben is sokféle
isten volt. Házukban tartották, tevéjükön
meg zsebükben hordozták oket.) Melyik isten jelent
meg neked? Hogy néz ki? - "Nem tudom." Úgy
tunik, emberi ésszel, hogy Ábrahám meggondolatlanul,
esztelenül döntött. Igen, Ábrahám
elindult, nem tudta hova megy, de nem a maga elgondolása
szerint, hanem Isten parancsára cselekedett.
Hit által látta azt, amit látott. Megtanult
lemondani azért, amit Isten ígért neki.
Komolyan vette Istennek a földrol, az országról
szóló ígéretét: ez a föld
a tied. De nem kapott belole semmit életében: meghalt
anélkül, hogy valamit birtokolt volna belole. Ahová
feleségét késobb eltemette, azt a barlangot
is pénzért vette a Khét fiaitól.
Majd azt mondta Isten: megsokasítom a te magodat, mint
az ég csillagait. Pedig Ábrahámnak nem volt
egy gyermeke sem, és feleségével együtt
kiöregedtek már. Amikor Háránból
elindultak Ábrahám 75, Sára pedig 65 éves
volt. Nem volt se földjük se gyermekük. De Ábrahám
mégis hitt az Istennek, és ez igazságul
tulajdoníttatott neki. Hit által magáévá
tette, hite elolegezte számára Isten ígéreteit.
"A hit a reménylett dolgoknak valósága"
(Zsid 11,1).
Ha végigolvassuk az Ábrahám életérol
szóló egész történetet, azt
láthatjuk, hogy Isten lépésrol lépésre
tanította, vezette Ábrahámot a lemondás
iskolájában. Eloször földjérol
meg rokonságáról kellett lemondania. Majd
annyira bízott abban amit Isten ígért, hogy
lemondott arról a zsákmányról, ami
Lót kiszabadításáért járt
volna neki, jóllehet Sodoma királya felkínálta
neki. Ekkor már tud egészen Istenre hagyatkozni.
Végül az Úr azt mondja: Ábrahám,
van neked egy kincsed, valaki, aki nagyon drága, a legkedvesebb,
akit szeretsz... fel tudod-e nekem áldozni, ide tudod-e
adni nekem a fiadat? Le tudsz-e róla mondani? Ábrahám
lemondott végül fiáról is, Istenért,
az O parancsára. Ez mutatta, hogy igazán hitt Istenben.
A nagy kihívás tehát ez: hinni! Hinni Isten
ígéreteiben, hogy mindazt valóra is váltja,
amit ígér. Hinni az elhívásban, hogy
mindaz nem képzelodés, hanem valóság.
Hinni Isten hatalmában, hogy meg tudja áldani,
tartani, orizni övéit minden körülmények
között. Akkor is, ha csupán lépésrol
lépésre látszik is az út, csak a
következo kanyarig lehet ellátni, mégis követni
kell ot, hallgatni Reá egész a megérkezésig.
Nehéz a lemondás, de ha Isten kéri, odaadom.
Ezek után aztán az Úr azt mondta: megáldván
megáldalak téged! Az ilyen kétszeres igehasználat
a héber szövegben (Károli fordításában
egy határozói igenév és egy ige)
azt jelentette, hogy valami nagyon bizonyos dologról van
szó. Gyakorlatilag az Úr azt mondta: most ajándékba
visszaadom neked mindazt, amirol lemondtál. "Tebenned
megáldatnak a földnek minden nemzetségei".
Mindez ott kezdodött, hogy Ábrahám kész
volt kijönni. Éppúgy, mint Ábrahám,
úgy áll a mai ember is döntés elott:
abból a környezetbol, baráti körbol,
taposómalomból, életvitelbol, felfogásból
vagy lehet vallásból gyere ki! Indulj el! Itt nem
szeretném, ha valaki félreértene. Nem arról
van szó, hogy vallást, felekezetet kell cserélned.
Még akkor sem, ha arról vagyok meggyozodve, hogy
ha egy gyülekezet többszöri próbálkozás
ellenére sem tud megváltozni, megújulni,
azt ott kell hagyni. Az elsodleges tennivaló viszont nem
ez. Nem bizonyos szabályoknak, szertartásoknak
kell eleget tenni. Semmit sem használ az, ha a neved megváltozik,
de a szíved nem. Amit itt vállalni kell, azt Istenért
kell tenned nem emberekért vagy elképzelésekért.
A kijövetel azt jelenti, hogy otthagyod tisztátalan,
bunös életmódodat, bálványaidat,
szenvedélyeidet, régi életedet, hogy szentségben
élve Isten országához tartozz, mennyei polgárjogod
legyen, még akkor is, ha ezért a kijövetelért
sokat kell vállalni, sokba kerül. Megéri!
Istennek engedelmeskedni mindig érdemes!
A tanítványok elhívásánál
is el kellett hagyni valamit. Lukács evangéliumában
olyat is találunk, hogy valaki azt mondja: követlek
téged Uram, de... Erre az Úr azt mondja: Így
nem lehet. Nem lehet semmi "de". Aki az eke szarvára
teszi a kezét és hátratekint, az nem méltó
az Isten országára (Lk 9,62). Pünkösd
napján is el kellett hagyni valamit, ki kellett jönni
valahonnan. "Szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtol"
(ApCsel 2,40). Izrael népének is ki kellett jönnie
Egyiptomból. "Ti lesztek nékem valamennyi
nép közül az enyéim, mert enyém
az egész föld" (2Móz 19,5) - mondja az
Úr. Nekünk is hasonló lépést
kell megtennünk Isten igéje szerint. A 2. korinthusi
levélben Pál apostol azt írja: "Ne
legyetek hitetlenekkel felemás igában. Mi szövetsége
van igazságnak és hamisságnak? Mi közössége
világosságnak a sötétséggel?
Mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Mi köze
hívonek hitetlenhez? Mi egyezése Isten templomának
a bálványokkal? Menjetek ki közülük
és szakadjatok el! o azt mondja az Úr, és
tisztátalant ne illessetek, és én magamhoz
fogadlak titeket" (2Kor 6,14-17).
Kijönni. Ez tehát az elso lépés. Jöjj
ki a te földedbol, hogy beléphess Istenébe!
II. Ezek után következik
a másik tennivaló.
Isten nem csupán Háránig akarta elvezetni
Ábrahámot, ugye? Nemcsak kijönni kellett Úr-Kaszdimból
és Háránból, hanem bemenni Kánaán
földjére! Ábrahám tehát nemcsak
elindult, hanem meg is érkezett oda. Sikemhez ért,
a Holt-tengerhez közel, ott ütötte fel eloször
sátorát, és épített oltárt
az Úrnak. Aztán Béthel mellett ugyanezt
tette.
De akadályok is adódtak. Ugyanis kananeusok lakták
azt a földet. Kérdezhette volna: Uram, de hát
nem egy olyan földet adsz nekem, ahol nem lakik senki? Hogyan
lehetne ott megmaradni, amikor tele van a föld emberekkel?
Aztán következett, hogy éhség támadt
azon a vidéken. Kérdezhette volna: Uram, de hát
lehetséges ez, hogy az ígéret földjén
nekem éheznem kell? Ezek mellett pedig sátorban
lakott élete végéig, várva az alapokkal
bíró várost.
Vannak emberek, akik hallják az üdvösségre
szóló felhívást, tudják, hogy
dönteniük, hinniük, elszakadniuk, elindulniuk,
lemondaniuk kellene, és... el is indulnak úgy félútig.
Talán kint vannak már, de bent nincsenek még.
Nem tették meg a végleges lépést.
Kijöttek, de nem mentek be. Ezt szemlélteto képet
láttam egyszer, amikor egy ember a szöges drótkerítésen
egyensúlyozott, keményen megkapaszkodva. Se kinn
nem volt, se benn. Ez teljesen lehetetlen helyzet.
De így járt Lót felesége: kijött
Sodomából, mégsem szabadult meg! Pedig mondta
az angyal: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints,
meg ne állj a környéken, a hegyre menekülj,
hogy el ne vessz! Isten nemcsak elkezdeni akarja a jó
dolgot, hanem bevégezni is azt, a Krisztus napjára
(Fil 1,6).
Izrael népe, akik kijöttek Egyiptomból mind
elhullottak a pusztában, kivéve Józsuét
és Kálebet. Pedig Isten nemcsak kihozni akarta
oket, hanem bevinni is.
Naómi és Rúth társaságában
Orpa is elindult Moáb mezejérol, hogy Betlehembe
érkezzen. De sajnos feleúton visszafordult. Kijött,
de nem érkezett meg.
Ábrahám, amikor Kánaánba érkezett,
ott nem azt találja, amire számított. Éppúgy,
mint amikor valaki hosszú életvándorlás
után végre rátalál Krisztus gyülekezetére,
de ott nem azt a viszonyt, nem azt a helyzetet találja,
amit elképzelt. Akadályok, csalódások
állják útját. Mindezek ellenére
Ábrahám bízott Istenben, és csakis
Obenne.
Ezt az elindulást a megérkezéssel együtt
nevezi a Biblia "megtérésnek". Amikor
megtérésre szólít fel az ige, akkor
épp azt kéri, hogy induljunk el a pogányságból
vagy közömbösségbol és érkezzünk
meg Isten népébe, országába. Szakítani
kell azzal, ami távol tartana Istentol és elindulni
azon az úton, ahol Isten szabta meg a célt. Kérdezem
tehát, történt-e ilyen megtérés
az életedben? Volt-e ilyen elindulásod valamikor?
Látható-e a kijövetel és az elorehaladás,
ahogy sorban elhagyod a régi életedhez tartozó
dolgaidat: a babonákat, a makacsságodat, az önzésedet,
a hitetlenségedet. Közben mindjobban közeledsz
Isten célja, Isten országa felé. Bementél
a szoros kapun és haladsz elore a keskeny úton!
Megtörtént-e ez tenálad? Lehet, hogy elindultál,
de még nem érkeztél meg. Lehet közel
vagy, de még nem vagy benn. Lehet csak egy lépés
választ el, de az a lépés épp a belépés,
a küszöb átlépése! Természetesen
a végso megérkezés még távol
van. De aki hisz obenne, már itt a földön általment
a sötétségbol Isten szerelmes Fiának
országába, a halálból az életre
(Kol 1,13. Jn 5,24). Aki hisz Obenne, ha meghal is, él
(Jn 11,25). Már megérkezett. Már nem tartozik
e világhoz, mert Isten gyermeke, Isten örököse
lett.
III. A harmadik feltétel,
hogy Ábrahám áldást örökölhessen, a Kánaán földjén
való megmaradás.
Ábrahámék az éhség miatt elindultak
dél felé, az ígért föld déli
határánál sátoroztak, majd onnan
lementek Egyiptomba. Annak ellenére, hogy ezt nem ítéli
el az ige egyenesen, mégis mondhatjuk, mivel ez a cselekedet
önmaguk-, majd önmaga féltésébol
fakadt, ellentmondott az Istenbe vetett addigi bizalmának.
Pedig ezen a Kánaántól távolodó
úton ennél nagyobb dolog is történik:
Ábrahám hazudik: azt mondja feleségének:
"Mondd, hogy a húgom vagy, hogy jól legyen
dolgom miattad, ne essen bántódásom".
Mondhatnánk azt, hogy ez nem hazugság, csupán
féligazság: Sára valóban nemcsak
felesége, hanem féltestvére is volt. De
az ilyen apróságok, kis hazugságok rontják
meg az Istennel való kapcsolatot, döntik romba a
lelki házat. Jézus maga az igazság. Az o
társasága nem turi meg a hamisságnak árnyékát
sem. Mégis, hányszor megtörténik saját
életünkben az Ábraháméhoz hasonló
eset!
Hadd említsek meg néhány ilyen "apróságot".
Csengetnek, este tízkor. Valaki felháborodva kérdezi:
ki az a... valaki, aki ilyen lehetetlen órában
jön a más házára? Mond egy keresetlen
megjegyzést arra, aki az ajtóban áll. Közben
kinyitja az ajtót, és mosolyog. - Bocsánat,
nem jöttem túl késon, nem zavarok? - Á,
nem, dehogy... kellemes meglepetés... De ha mindezt hallja
a gyermek, mit gondoltok, nem fog ez a példa minden jó
szándékú tanításnál
jobban hatni? Tíz év múlva is azt fogja
csinálni amit látott, és nem azt, amit hallott!
S még kérdezzük is megrökönyödve:
vajon kitol tanulta? Ehhez hasonló kis hazugságok
pedig nagyon gyakoriak. Valaki otthon van, vagy az irodájában
van, de azt kell mondani, hogy nincs ott. A legszomorúbb
az, amikor Istennek hazudik az ember valóra nem váltott
ígérgetésekkel, fogadalmakkal. Milyen jó
lenne, ha minden hazugságunkat, amit tudatosan vagy tudatlanul
elkövettünk most megvallanánk Istennek!
Ha Isten Kánaánba hívott minket, akkor ott
meg kell, ott kell maradni. Ábrahámnak sem kellett
volna elmennie: akkor nem került volna sor szégyenteljes
visszatérésre. A megmaradáshoz viszont szükséges
egy pár alapelvet betartani.
Eloször azt, hogy ahová nem vihetjük magunkkal
a hitünket, ahol nem vallhatunk szint, ott nincs semmi keresnivalónk.
Ahol hazudni kell, ahol el kell rejteni azt, hogy hívo
vagyok, Isten népéhez tartozom, oda nem szabad
elmennem. Ahol szégyellnem kell a hitemet, a nevemet,
Istenemet, ahol tagadnom kell azt, hogy Isten kihívott,
elhívott, magáévá fogadott, ott nincs
semmi keresnivalóm. Nincs.
Egy következo alapelv az, hogy ahol nem építhetek
oltárt Istennek, ott nem építhetünk
semmit. Mert Ábrahám oltárt épített
Sikem mellett, Mamré tölgyesénél, Béthel
mellett is, de Egyiptomban nem: ott félt megvallani azt,
hogy o más Istent imád. De ahol nem tisztelhetjük
Istent, ahol az életünk nem lehet istentisztelet,
ott egy percig sem idozhetünk! Ha nem építhetünk
oltárt, akkor nem építhetünk házat
sem, nem emelhetünk sátort sem! Ahol Ábrahám
háznépe nem lehet a kihívottak gyülekezete,
ott nem érdemes lakni.
Az Úr Jézus azt mondta: ti vagytok a világ
világossága, ti vagytok a föld sója.
Ha a só megízetlenul, mivel sózzák
meg, mivel adnak újra ízt néki? Ha a világosságot
véka alá rejtik, mit használ az? Úgy
fénykedjen világosságotok, hogy lássák
a ti jó cselekedeteteket. és dicsoítsék
a ti mennyei Atyátokat (Mt 5,13-16).
Egy alkalommal sokan kemény beszédnek tartották
Jézus tanítását, és otthagyták
ot. Követték egy darabig, de aztán visszafordultak.
Az Úr azt kérdezte a tizenkettotol: ti is el akartok-e
menni? Péter azt válaszolta: Uram, kihez mehetnénk?
Örök életnek beszéde van Tenálad
(Jn 6,68)! Ezzel azt mondta: Uram, Te minket elhívtál,
mi Téged megismertünk, meggyozodtünk róla,
hogy itt a helyünk. Te vagy a Krisztus, az élo Istennek
Fia. Semmi sem választhat el Toled már.
És ha akadályok jönnek? Ha éhség
lesz Kánaán földjén? Ha úgy
tunik, késik az Úr az ígérettel?
Ha végül meghalni kell Krisztusért? Erre Sidrák,
Misák és Abednegó azt válaszolták:
Isten minket ki tud szabadítani. De ha nem tenné
is, mi nem fordulunk vissza, és nem hajtunk térdet
más isten elott (Dán 3,17-18). Mi nem fordítunk
hátat Istennek, nem hátrálunk meg. Mi vállaljuk
ezt az életet.
Nos, ilyen szent életre hívott el minket az Isten.
Ez megkülönböztet mindenki mástól.
Az Úr Jézus azt mondta: "Én kiválasztottalak
titeket e világból. Nem vagytok e világból
valók." Hitben járunk, nem látásban.
Várjuk az alapokkal bíró várost.
Jövevényeknek, idegeneknek, külföldieknek
érezzük magunkat még saját otthonunkban
is. Nem a láthatókra nézünk, hanem
a láthatatlanokra. Eldolt a szívünkben, hogy
követjük Jézust, nincs visszaút! Ha mindez
igaz, akkor érvényes reánk nézve
az Ábrahámnak adott ígéret is: megáldván
megáldalak téged. Ez pedig tudjuk, hogy nagyon
bizonyos dolgot jelent. Ebben senki sem fog majd csalódni,
aki elindult, megérkezett és megmaradt az o követésében.
Kolozsvár, 1997 december 9.
Borzási István
|
