|
Van remény! - Ez
37,1-14
Izrael azt monda ezekben az
igékben, hogy "Elveszett a mi reménységünk",
végünk van, már nincs remény! Izrael
népének akkori szavait most lehet te önmagadra,
családodra, gyülekezetedre vagy nemzetedre értelmezed:
ebbol a népbol, ebbol a gyülekezetbol, közösségbol
még legyen valami?! Az lehetetlen. Reménytelen
eset. Itt más senki nem segíthet. Nos, az ilyen
véleményre, az ilyen elkeseredésre cáfol
rá ez a történet, ez az ige. Hatalmasan, erot
adóan kiáltja: van remény! Nincs veszve
minden!
Amikor Pál apostol az elso korinthusi levélben
azt mondja, hogy megmarad a hit, a remény és a
szeretet, amelyek közül a legnagyobb a szeretet, akkor
feltevodik a kérdés, vajon melyik a következo,
a második: a hit, vagy a remény? Vagy talán
ez a ketto ikertestvér? A hit reményt, és
a remény hitet szül? Azt hiszem, igen! A hit cselekedetek
nélkül megholt önmagában, a remény
pedig cselekedetekre késztet. Ha azt mondjuk, hogy a helyzet
reménytelen és összefonjuk a kezünk,
aggódunk, kétségbeesünk, kesergünk,
akkor csakugyan a helyzet nagyon súlyos. De ha azt mondjuk,
hogy még van remény, akkor ez azonnal cselekedetekre
késztet. Az alapigénk már pedig azt állítja,
hogy van remény! Az elveszett számára, a
lelkileg halott vagy halófélben levo számára
is! Van remény a családod számára,
van remény ennek az országnak, mindenkinek. De
ez a megállapítás csupán bizonyos
feltételek hozzáadásával érvényes.
Akkor van remény, ha ezek a feltételek, ezek az
elozmények megvalósulnak.
I. Eloször tehát,
akkor van remény, ha felismerjük állapotunkat.
Azt az elveszett, mélyre
süllyedt, halott lelkiállapotot, amit Ezékiel
látott. Ezékiel egy nagy völgyet látott,
egy természetes amfiteátrumot, valami olyanhoz
hasonlót, mint amilyenben Kolozsvár fekszik, amely
telve volt csontokkal, régen meghalt, otthagyott emberekkel,
akiknek csontjai nagyon megszáradtak már. Isten
kérdést tesz fel a prófétának:
mondd, vajon megélednek-e valamikor ezek a tetemek? Ezékiel
hívo ember volt, de erre a kérdésre nem
tud sem igennel, sem nemmel válaszolni. Azt mondja: Uram
Isten, Te tudod! Lesz-e ebbol még valami, történik-e
ezekkel még valami? Uram, Te tudod.
De hogyan ismerheti fel az ember elveszett állapotát?
Azt az Isten számára meghalt, megszáradt
állapotot, amelyet Isten lát az emberrol, amelyrol
az ige beszél? Minden szépítgetés,
titkolózás nélkül, képmutatás
nélkül, hogyan ismerhetem fel ezt a reménytelennek
tuno állapotot? Azt hiszem, hogy itt nem a felismerésrol,
hanem a beismerésrol kell beszélni. Látni
szinte mindannyian látjuk, csak bátorság
kell a bevallásához. Nem azért néz
ki reménytelennek ez az ország helyzete, mert leromlott
a gazdaság, mert a társadalmi megbékélés
még nem következett be, mert erosödik az etnikai
feszültség... Nem azért reménytelen
a helyzet, mert az infláció robbanását
nem lehet már követni, az ország eladósodása
növekszik és mi mindjobban szegényedünk...
nem azért, mert a bunözés aggasztó
méreteket öltött, a közerkölcs ijesztoen
leromlott... Nem, és nem! Lelki értelemben kell
itt bevallani a dolgokat: szellemi életünk szempontjából
romlunk és száradunk! Maga az élet, a lelki
élet hiányzik! Mi már nem élünk,
hanem csak létezünk! Emiatt néz ki a helyzetünk
reménytelen, kilátástalan helyzetnek!
Ma éppúgy küldi az Úr számunkra
is a levelet, mint a szárdiszi gyülekezetnek a Jelenések
könyvében: az a neved, hogy élsz, de halott
vagy! Az O szava alapján felismerhetjük magunkat.
Felismerheti egy gyülekezet, az egyház, egy nemzet
az állapotát, Isten szavaiból. Olvasom az
igét, és rádöbbenhetek ki is vagyok
valójában. Jaj, hát ez vagyok én!
Ilyen vagyok én! Persze, hogy ezt a nyomorúságos
bunben halott állapotot gonosz természetünk
miatt hajlamosak vagyunk palástolni: ruhát aggatunk
a száraz csontokra, csakhogy nézzünk ki valahogy...
Ráfestünk a rozsdára, kisminkeljük halott
ábrázatunkat, hogy élonek mutasson. De ez
nem változtat a lényegen! Isten azt üzeni:
az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy! Szépnek
mutatkozhatsz még, de nincs benned élet. Halva
született, sohasem élt igazán a lelkiéleted,
mert nem volt újjászületésed, gyökeres
megtérésed soha! Ilyenekbol összetett gyülekezet,
egyház, nemzet igazán reménytelen esetnek
tunik. Mit lehet itt tenni?
Ezt az állapotot mindenekelott felismerni lehet! Nem reménytelen
a helyzetünk, ha felismerjük állapotunkat. Nemcsak
az ige világíthat rá, hanem azok a kérdések
is amelyeket Isten intéz az ember felé ilyenkor.
Isten rákérdez Ezékielre: megélednek-e
ezek a tetemek? Akkor döbben rá a próféta
a szomorú valóságra: ó, vajon megélednek-e?
Mennyire szárazak már, milyen sok van, rakva van
a völgy... jaj, nem tudom! Uram Isten, Te tudod!
Édenben is kérdezett Isten: Ádám,
hol vagy? Mit cselekedtél? Azt gondoljátok, Isten
nem tudta, hogy Ádám hol volt? Melyik bokorban
bújt meg? Mit cselekedett? Isten mindentudó, és
szeme átlát a lombon is, belelát a szívbe
is. Ezekre a kérdésekre Ádámnak volt
szüksége, hogy önmagára ismerjen!
A bethesdai beteg harmincnyolc éve feküdt tehetetlenül.
Se rokona, se barátja, se jó ismerose... nincs
senkije. De találkozik Jézussal, aki megkérdezi:
akarsz-e meggyógyulni? Erre mi lehet azt gondoljuk, hát
hogy lehet ilyet kérdezni egy harmincnyolc év óta
beteg embertol? Persze, hogy meggyógyulni szeretne! Újra
járni, egészségesnek lenni! Különben,
minden beteg szeretne meggyógyulni! Ezt Jézus is
nagyon jól tudta. Nem is azért kérdezte,
mintha nem tudta volna. A betegnek kellett felismernie állapotát,
rádöbbennie arra, hogy rajta már emberek nem
segíthetnek. A damaszkuszi úton Sault is megkérdezte
Jézus: Miért kergetsz engem? Pedig az Úr
jól tudta, hogy Saulban milyen lelkület lakozik.
Magának Saulnak kellett felismernie végre azt,
amit cselekszik: hogy magát Jézus kergeti, üldözi!
Az emmausi tanítványokat is azért kérdezi
az Úr, hogy azok magukra ismerjenek és kiöntsék
a szívüket. Ezért kérdi tolük:
miféle szavak ezek, amelyeket váltotok magatok
között? miért vagytok szomorú ábrázattal?
A hiába halászó tanítványoktól
megkérdezi az Úr: van-e valami ennivalótok?
Jól tudta azt, hogy nincs! De ezt a saját szájukkal
akarta kimondatni. Mondja ki Péter: Nincs! Mester, egész
éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk.
Semmit! Nos, a kérdéssel épp azt akarta
az Úr, hogy lássa be ezt a reménytelennek
tuno helyzetet, lássa meg magát. A kérdések
által amelyeket az Úr tesz fel, meg lehet látni
ezt az állapotot.
Nincs remény a Pétereknek, sem a Sauloknak, amíg
nem ismernek rá állapotukra! Nincs remény
az emmausi tanítványoknak, sem az Ádámoknak,
amíg nem ismerik be a bajt! És Ezékiel is,
amíg nem döbben rá az igazi valóságra,
addig nincs remény! Amíg egy gyülekezet, az
egyház nem ismeri be a bajt, addig nincs remény!
Semmit sem használ annak kiszínezése, befestése,
elferdítése, letagadása, rejtegetése,
eltitkolása... Beismerni kell! Nem megsértodni,
ha valaki felemlíti! Nem kitérni a válasz
elol, ha az Úr kérdez! Meg kell lássuk magunkat,
úgy, ahogy az Úr lát minket! Itt eloször
is erre van szükség. Amíg ez nem történik
meg, addig nincs remény.
Ez tehát az elso tennivaló. Erre segít az
ige, az Úrtól jövo kérdések,
a helyzet megmutatása. A halálnak jelei vannak:
megáll a szívdobogás, kihul a test... Lelki
életünkön is éppúgy felfedezhetjük
a bajt: van-e élet, vagy nincs? Volt-e feltámadás,
vagy nem? Amikor ezekrol a megszáradt, a völgy mentén
szétszórt halott társaságról
olvasunk, az jut eszembe, hogy jaj, meghalt már a missziólelkület,
a felelosségtudat, a lelki tisztaság, a házastársi
huség, az oszinteség, az alázat, az engedelmesség,
a szívesség, a szeretet, a jóság...
kihalt! Nincs többet! Mégis, van remény még
ilyen helyzetben is, ha felismerjük állapotunkat,
és kész vagyunk megtérni belole!
II. A második lépés
a megoldáshoz az, ha Isten talál magának
embert, eszközt, aki által munkálkodni tud. Az állapot felismerése
után akkor van remény, ha Isten megtalálja
a megfelelo embert, aki által munkálkodhat. Kellene
valaki, aki prófétálni tud a csontoknak!
Lehet, hogy erre lesznek akik azt mondják, hogy ez badarság,
esztelenség! Halottaknak prédikálni? Megszáradt
csontokkal megrakott völgy felett tartani igehirdetést?
Ez képtelenség! Hogyan tehet Ezékiel ilyet?
Biztosan nincs eszénél. Nem tudja mit csinál...
De ha Isten éppen ezt parancsolta neki? "Prófétálj,
embernek fia!" "És én prófétálék,
amint mondá nékem" - olvassuk az igében.
Majd ugyanazt újra olvashatjuk, újabb üzenettel.
Mindezeket hallva, szeretnék megemlíteni két
jellemvonást arról az emberrol, aki által
Isten munkálkodhat. Milyen ember kell Istennek? Ez egy
olyan ember, aki az ige hirdetésére odaszánja
magát, és egy olyan ember, aki az imádkozásra
odaszánja magát. Ez tehát nem egy átlag,
közönséges ember: ez egy rendkívüli
ember! Ezékielek kellenek ehhez, akik az igével
szívükben ki mernek állni a lelkileg halottak
elé, és merik hirdetni Istennek élo igéjét.
Ezt csak feltámadt, lelkileg élo emberek tehetik
meg. Nincs annál szánalmasabb látvány,
mint amikor egy lelkileg halott igehirdeto, halott bunösöknek
hirdeti Isten élo igéjét! Vakoknak vak vezetoi
nem tudnak világosságot, tüzet, életet
vinni a szószékre! Csak élo, látó,
kegyelemben részesült Ezékielek tehetik ezt
meg. Rettenetes dolog Isten szavát másképp
adni tovább! Hogyan nézne ki, ha az optikai katedrán
vak ember tartana eloadást a színárnyalatokról,
félárnyékokról, prizmai színfelbontásról...
vagy ha süket ember konferenciázna szimfóniákról
és harmóniákról? Istennek olyan ember
kell, aki átélte már azt, amirol prófétálnia
kell! Olyan ember aki kész falat falazni és állni
Isten elé a törésre, az országért,
hogy az el ne pusztuljon. Hol van az az ember? Aki Krisztusért
vállalja a kereszt bolondságát és
botránkozását?! Aki kész a világ
látványossága lenni, mint akit halálra
szántak?! Hol vannak a Pálok és Ezékielek,
akik készek kiállni a száraz csontok elé,
hogy azoknak prédikáljanak? Akiket érdekel
a másik ember sorsa, fáj az elveszettek állapota,
és kész azokhoz vinni az igét? Itt nemcsak
lelkipásztorokról van szó: a munkatársak,
szomszédok, ismerosök felé vinni az igét
te is megteheted, ha már életet nyertél.
A szívükre beszélni, a feltámadás
és élet igéit belekiáltani a lelkileg
halottak szívébe, ha reád nézve az
már elvégezte munkáját. Úgy
menni, ahogy Anániás küldetett Pálhoz,
ahogy Filep evangélista ment a gázai járatlan
útra: ezt te is végezheted, ha az örömhír,
amit hirdetned kell, benned már új életet
teremtett. Ha pedig még nem, akkor az ige eloször
neked szól: Serkenj fel aki aluszol, és támadj
fel a halálból, és felragyog néked
a Krisztus!
Pál apostol Athénbe érkezik, ahol sokféle
filozófust hallottak már, de ilyet még nem.
Pál elhatározta, hogy a megfeszített Krisztust
hirdeti nekik. Ezért Athénben sem akart másról
tudni, mint Krisztusról, mint megfeszítettrol.
Jóllehet a zsidóknak ez botránkozás,
a görögöknek pedig bolondság, o mégsem
szégyelli az evangéliumot, kész hirdetni
azt! Nos, ilyen ember kell Istennek!
De olyan is, aki imádkozni tud. Akkor amikor ilyen reménytelen,
kilátástalan helyzetbe kerül, mint Ezékiel...
akkor az egyetlen kiút az imádság. Az imádság
a kilátástalan, reménytelen emberek menedéke.
Isten az, aki egyedül segíteni tud, tehát
Hozzá kell folyamodni. Úgy kell imádkozni,
mint Illés, akinek imájára az ég
bezárult három évre és hat hónapra,
majd ismét megnyílt és lett eso. Hol vannak
az ilyen emberek ma? Isten ilyen imádkozó és
prédikáló embert keres.
III. Befejezésül,
akkor van remény számunkra, ha Isten cselekszik.
Mert hiába ismerem
fel állapotomat, állapítom meg a diagnózist,
és hiába van imádkozó és igehirdeto
ember, ha Isten nem cselekszik! Mi senkit sem tudunk életre
kelteni. Még Ezékiel sem tud ilyesmit tenni. Bármennyire
nagy szónok, prédikátor, próféta
legyen is, nem elég: ide Isten hatalma és ereje
kell!
Ezékiel prófétálására
történt valami: összeálltak a csontok,
ép testek lettek belolük, de élet nélkül.
Akkor Ezékielnek újra prófétálni
kellett a Léleknek. "A négy szelek felol,
jöjj elo Lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe,
hogy megéledjenek!" Az o hatásköre csak
a zörgésre, zúgásra, mozgásra
terjedt ki. Ennél többet nem érhetett el.
Isten kellett cselekedjen, mert életet csupán O
adhatott. Zörgés, zúgás, mozgás
- ez van. Ezt mi meg is tesszük, mert megtehetjük.
Megszervezzük imádságainkat, énekléseinket,
szolgálatainkat, gyülekezetünket, istentiszteleteinket.
De hogy abban élet és lélek is legyen!?
Ahhoz a mi eronk kevés. Jöjj Lélek, lehelj
ezekbe az élettelenségekbe, hogy megéledjenek!
Hogy álljunk lábainkra, felette nagy sereg! Ha
Te nem segítesz, igazán reménytelen a helyzetünk!
Nem elég egy szervezet, egy struktúra. Emberi erolködés,
nyüzsgés, szervezkedés, tervezés, program...
ó, ez nem elég. Nem erovel és nem hatalommal,
hanem az én Lelkemmel, azt mondja a Seregeknek Ura. Vesztek
erot, minekutána a Szentlélek eljön reátok
- mondja az Úr. Vesztek, és lesztek!
Van-e remény tehát nekünk? Erre a kérdésre
egyenként, személyesen kell válaszolnunk.
Ha azt válaszolom, hogy én nem is vagyok reménytelen
állapotban, velem nincs semmi baj, akkor igazán
nagy baj van: még az elso lépést sem tudom
megtenni, hogy helyzetemet felismerjem. Pedig a megoldáshoz
még ez után is szükség van egy olyan
eszközre, egy emberre, akit Isten fel tud használni.
Olyan vagyok-e én, olyan vagy-e te? Isten ereje és
hatalma életre keltheti a halottakat is. Van remény,
ha O cselekedni fog! Pozsonytól Brassóig nagy ez
a völgy, és igen megszáradtunk már...
De Isten csodát tehet! Életre kelthet, feltámaszthat,
helyünkre állíthat, mint nagy sereget, és
megdicsoítheti magát bennünk!
Kolozsvár, 1997
december 9.
Borzási István
|
