Kedves gyülekezeti képviselok! Drága testvéreim!

Azt mondják, hogy az adakozásról eloadást tartani nehéz dolog. Némelyek úgy gondolják, hogy errol nem is kellene beszélni. Nekem más a véleményem, és most meg is tartanám magamnak, ha nem kaptam volna külön megbízatást arra nézve, hogy a hívok adakozásáról beszéljek. Szolgáljon mentségemre, hogy sem a témát, sem az eloadó személyét nem én választottam meg. Éppen ezért, kérek mindenkit, hogy arra figyeljen amit az Úr akar mondani a hívok adakozásáról.

A mostani eloadás a hívok adakozásáról nemcsak rólunk és nekünk szól, elöljáróknak - persze foképpen és mindenek elott nekünk -, de nemcsak nekünk, hanem minden hívo embernek és gyülekezeti tagnak egyaránt; mindazoknak, akik a hívo életet komolyan veszik, annak jogaival és kötelezettségeivel együtt. Feltételezem, hogy mi mind ilyenek vagyunk, sot, gyülekezeteink tagjai is ilyenek, mert másképp nem lehetnének a gyülekezet tagjai. A hívok adakozásáról azért kell beszélnünk, mert ez hozzátartozik a hívo élethez. Éppúgy, ahogyan a hit- és erkölcsi elveink fokméroi hívo életünknek, ugyanúgy gyakran meg lehet megállapítani valakinek lelkiállapotát a pénztári könyv alapján.

Eloször az adakozásunk bibliai alapját szeretném bemutatni, majd annak mértékét, és végül annak gyakorlati kérdéseit.

I. A hívok adakozásának bibliai alapja

1. Kezdjük azzal, hogy a teremtés és megváltás folytán Isten tulajdona mindenünk amink van és akik vagyunk. Ezt az igazságot csak azok vonják kétségbe, akik még nem adták át magukat az Úrnak. Amit Pál apostol a macedóniai hívokrol írt, hogy "önmagukat adták eloször az Úrnak" (2Kor 8,5) a normális hívo élet mindenkori jellemzoje. Megtérésünktol kezdve valljuk, hogy "ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk" (Róm 14,8). "Nem tudjátok-e - kérdezi Pál apostol -, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, amelyet Istentol nyertetek és nem a magatokéi vagytok?" (1Kor 6,19)

Isten azért tulajdonosa mindeneknek, mert O teremtett mindent. Sot, Isten nemcsak teremtett minket, hanem elküldte egyszülött Fiát, hogy megváltson bennünket. Jézus Krisztus tehát visszavásárolt bennünket Isten számára. Ezért most már kétszeresen is Isten tulajdonai vagyunk: a teremtés folytán is és a megváltás folytán is. "Az Úré a föld és annak teljessége, a föld kereksége és annak lakosai" (Zsolt 24,1) Isten szuverén Isten. Övé "az erdonek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken" (Zsolt 50,10). "Enyém a föld, csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam" (3Móz 25,23) "Ímé, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém" (Ez 18,4) Ha ezt így hisszük, akkor ehhez kell szabnunk életünket is. Életgyakorlatunknak tükröznie kell azt, hogy életünk és vagyonunk mindenestol Isten tulajdona. Ahogyan a gyermeknek hálásnak kell lennie szüleje iránt, aki gondját viselte, etette és öltöztette, felnevelte és taníttatta, ugyanúgy hála illeti Istent életünkért és minden vagyonunkért, hiszen mindaz Tole származik. Erre a hálára nem Istennek van szüksége hanem nekünk: ez tanít meg megfeleloen bánni az anyagiakkal.

2. A hívok adakozása arra az alapelvre is épül, hogy amink van végso soron mind Istentol származik, beleértve eronket és képességünket, amivel vagyonunkat szereztük. "Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülrol való és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Jak 1,17). Isten megígérte, hogy "be fogja tölteni minden szükségeinket az O gazdagsága szerint dicsoségesen a Krisztus Jézusban" (Fil 4,19). A hívo ember tudja, hogy ha van mit ennie és van mivel ruházkodnia, akkor azt Istennek köszönheti. "Ne mondd ezt a te szívedben: az én hatalmam és az én kezemnek ereje szerezte nékem e gazdagságot! Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedrol, mert o az, aki erot ad néked a gazdagságnak megszerzésére, hogy megerosítse az O szövetségét..." (5Móz 8,17-18). Úgy van ez, mintha Isten nemcsak életünk tulajdonosa lenne, hanem O a munkáltatónk is, aki alkalmaz bennünket. (Ma már mind többen jönnek rá, hogy a munkahely is Isten ajándéka.) Sokan mégis, mindezek ellenére úgy bánnak a pénzükkel, mintha ahhoz Istennek semmi köze nem lenne. Pedig övé az életünk a teremtés és megváltás folytán, és vagyonunknak is O az igazi tulajdonosa, azt csupán reánk bízta, hogy gazdálkodjunk vele.

3. Ebbol következik, hogy számadással tartozunk a Tulajdonosnak itt és az ítéletkor mindarról amivel rendelkezünk és akik vagyunk. Ez a számadás személyes. "Mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek." (Róm 14,12) A számadás nemcsak életünk felhasználására vonatkozik, hanem vagyonunkra és pénzünkre is. Számot adunk majd minden tettért, szóért, minden gondolatért és indulatért, de éppúgy bevételeink felhasználásáért is, teljes egészében. Hiszen mindenünk az Úré! O a tulajdonos: mi csupán sáfárai, megbízottjai vagyunk életünknek és vagyonunknak. Az csupán természetes, hogy az Úr egy napon elszámoltat bennünket mindarról amit reánk bízott. A gírákról szóló példázat rólunk beszél: "Egy nemes ember elment messze tartományba, hogy országot vegyen magának, aztán visszatérjen. Eloszólítván azért tíz szolgáját, adott nekik tíz gírát, és monda nékik: kereskedjetek, míg megjövök" (Lk 19,12-13).
Istentiszteleteinken azért gyakoroljuk az önkéntes adakozást, mert ez hozzátartozik az Istentisztelethez, mint az igehirdetés, az imádság és az éneklés. Minden hívore érvényes a parancs, hogy a jövedelmébol mégpedig annak legjavából tisztelje meg az Urat mindenekelott. "Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából." (Péld 3,9). Mivel az Ószövetségben a bevételt általában mezogazdasági termékekben nyerték, ezért az elso zsenge és az adakozás is terményben volt gyakorolva. A mi idonkben azonban a bevétel is és a kiadás is pénzben kerül kifejezésre, ezért az Úrnak adott zsengét és adományt is általában pénzben kell számolnunk.

4. Az "elso zsenge" az Ószövetségben nem a tizedet jelentette. Az elso zsenge hálából tett jelképes ajándék: éppen azt jelképezi, hogy egész életünk Istent illeti meg. Az elso zsenge, mint az adakozás egyik formája az egésznek képviseloje volt, a teljes vagyont, az egész bevételt képviselte Isten elott. Az a kosár, amit az Úr elé tettek, képviselte a betakarítás egészét. Az elsoszülöttek képviselték testvéreiket is.

4Móz 3,13-ban az áll, hogy az elsoszülöttek Isten tulajdonai, de az Úr megengedte, hogy megváltsák oket valami mással. A zsidók nem mutattak be emberi áldozatot. Az elsoszülöttek helyett Isten a Lévi nemzetségét fogadta el magáénak. Ok képezték a váltságot az elsoszülöttekért. A Mózes idejében történt népszámlálás adataiból láthatjuk azt, hogy a Lévi nemzetsége általában a lakosság tizedrészét tette ki. (4Móz 3,12-13. 42-48) Ok egészen Istennek voltak szentelve. Az elso zsenge tehát az Isten iránti hála kifejezése volt a kiválasztásért és megváltásért, a kapott áldásokért. Az Istentol kapott dolgokból visszaadták annak legjavát, mintegy elismerve azzal azt, hogy minden az Úré. Éppígy, ha mi mindenbol odaadjuk az elsot az Úrnak, ez hálánk bizonysága lehet "Isten kimondhatatlan ajándékáért" (2Kor 9,15). Érdemes megfigyelni, hogy azt amit felajánlottak Istennek, az csak hibátlan, tiszta ajándék lehetett (3Móz 22,19-20. 24). Isten csak a legjavát fogadhatta el.

Az afrikai modern misszió sokszor Isten munkájáról beszél. Egy ilyen történet egy megtért asszonyról szól, aki babtészta sütésbol élt. Amikor hívové lett, fegyelmezett tanítvánnyá vált, és odaszánta életét a rendszeres, arányos és bokezu adakozásra. Egyik alkalommal megsebesült és nem volt képes többé dolgozni. Több hónapig nem volt jövedelme. Ebben az idoben egyik legnagyobb vágya az volt, hogy újra babtésztát süthessen. A misszionáriusnak azt ígérte, hogy jövedelemének egyharmadát odaadja az Úrnak a közönséges tized helyett. Már elso munkahetére három shillinges profitot tuzött ki célul. A misszionárius megdöbbent, mikor két munkanap elteltével az asszony hazajött hozva az ajándékot az Úrnak: egy shillinget. Megkérdezte, hogyan volt lehetséges, hogy már elérje a három shillinges profitot? Az asszony válasza, minden adakozót gondolkozásba kellene ejtsen. Így felelt: "Mit gondolsz, az Úrnak az utolsó shillinget adnám a háromból? Ot az elso illeti meg. A következo ketto majd enyém lesz."

Az elso zsenge nemcsak a pénzre vonatkozik - arra is -, de az idonkre, eronkre és képességünkre is. Mindenbol a legjavát kéri Isten. O nem a második, harmadik vagy sokadik helyre kíván kerülni, hanem az elso helyet kéri. Mivel egész életünk az Úré, ezért minden, ami életünkbol a legjobb, mindenekelott Ot illeti meg.

Mielott tovább mennénk, hadd kérdezzem meg: így vannak-e ezek minálunk? Érvényesnek tartod-e magadra nézve a Hit hangjai 529. sz. éneket: "Mindenem az Úrnak adom, minden az Övé!"? Gondold át most életed napjait, megtérésedtol mostanig: vannak-e olyan dolgok, amelyek nem igazolták ezt az alapelvet? Vallod-e oszintén és igazán, hogy mindenestol Jézus Krisztus tulajdona vagy? Amikor a hívok adakozásáról beszélünk, innen kell kiindulnunk.

5. Természetesen, nem vagyunk egyformák: ezért hálánk és adományunk sem lehet egyforma. Mivel Isten sajátos módon áldott meg bennünket, elvárja, hogy adakozásunk a kapott áldásokhoz, képességekhez és lehetoségekhez legyen mérve. "Mindenki aszerint vigyen ajándékot, amilyen áldást kapott Istenedtol, az Úrtól, aki adja azt neked" (5Móz 16,17). "Akinek sokat adtak, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, többet kívánnak tole" (Lk 12,48). A szegény asszony két fillérje azért volt nagy áldozat, mert az vagyonának 100 százalékát jelentette (Lk 21,1-4). "Aki hu a kevesen, a sokon is hu az; és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha azért a hamis mammonon hívek nem voltatok, ki bízná reátok az igazi kincset? És ha a másén hívek nem voltatok, ki adja oda néktek, ami a tietek?" (Lk 16-10-12) Az adott helyzetben a nagy bevételu hívonek az arányos adakozás lehet olyan nehéz vagy könnyu, mint a kevés bevétellel rendelkezonek. Más szóval egy millióból éppoly nehéz (vagy könnyu) odaadni százezret, mint százezerbol tízezret. Az adakozásunk arányos kell legyen bevételünkkel.

Sajnos, általános betegség lett az, hogy a gazdagodó ember mindjobban harácsolóvá és kapzsivá válik. Minél többet szerez, annál több kellene neki. De a kapzsi és nyerészkedo nem juthat be Isten országába. Ezt Pál apostol a 2Kor 6,9-10-ben írja: "Igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát. Sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörok, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedok, sem részegesek, sem rágalmazók sem harácsolók nem fogják örökölni Istennek országát". Hasonló felsorolás található az Ef 5,5-ben: "Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak, vagy nyerészkedonek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában." Figyeljük meg: a kapzsi ember a föld leggonoszabb emberei közé van sorolva, a rágalmazók, homoszexuálisok és hazugok közé. Közülünk senki sem kívánná, hogy ezek közé legyen számítva, márpedig a kapzsi ember ezek közé tartozik. A nyerészkedok sohasem léphetnek be a mennyország kapuján, mivel az ilyen bálványimádó: a materializmus istenét imádja, a Mammont. De két úrnak szolgálni nem lehet. (Mt 6,24)

Eljön az a nap, amikor meg kell halni. Abban a faládában majd nem lesz semmi egyéb, csak a tested. A szemfedonek nincs zsebe. Ha lenne, akkor sem vihetnéd magaddal kincseidet. Csak az marad meg, amit Istennek adtál, amit az Úrért tettél. Sok hívo embernek kell majd megállnia Isten elott nincstelenül. Miért? Azért, mert sohasem adakozott önként, szívesen, jó kedvvel, hálából, csak összeszorított marokkal és fogakkal. A kapzsi ember nagyon nyomorult ember. Feláldozza egészségét, gyermekeivel és családtagjaival való kapcsolatát. Feláldozza Istennel való kapcsolatát is. Egy ido után már csakis a pénz érdekli. "Aki szereti a pénzt, nem elégszik meg a pénzzel. Sem a jövedelemmel az, aki szereti a vagyont." (Préd 5,10) Az ilyen ember nem tudja, hogy a "valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel" (1Tim 6,6), és hogy "Nem az anyagiakkal való bovelkedésben van az embernek az o élete" (Lk 12,15).

Szemléltetésként hadd említsem Elvis Presleyt, aki a világ istenévé vált. Annak idején senki sem élt olyan fényuzo életet, mint o. De senki sem volt annyira magányos és elhagyatott, mint o. Amikor meghalt, három lökhajtásos gépet, egy Rolls Roys-t, Cadillac-et, Lincoln gépkocsikat, turista-buszokat, három motorkerékpárt, Jip-eket és még sok mindent maga után hagyott. Mindenbol, ami gurul vagy repül, neki több példánya is volt. Cadillac kocsijának tetejére negyven különbözo színu festékréteget festettek, melyek között volt egy zúzott gyémántból festet réteg is. A kocsi peremét tizennyolc karátos arannyal vonták be. Volt benne két aranyozott telefonkészülék. Voltak aranyozott lézernyomtatói, aranyozott vitorlás hajói. De nem igen lehetett látni nálánál magányosabb embert. Elhagyatottan halt meg, túl korán és boldogtalanul, mert nem az anyagiakkal való bovelkedésben van az embernek az o élete. Nagy különbség van a között, aki a megélhetésért dolgozik, és a között, aki az anyagiakért mindent kockára tesz. Ez a különbség foképp az adakozásban megmutatkozik meg. A hívok adakozása többek között azt hivatott tükrözni, hogy Jézus Krisztusért és az evangéliumért érdemes odaadni mindent.

II. A hívok adakozásának mértéke

Ezek után fel kell tennünk a kérdést, hogy mennyi legyen mégis a hívok adakozása. Valahányszor ehhez a kérdéshez érünk, mindjárt szóba kerül a tized. A tized pedig régmúlt idoktol kezdve véleményeket és indulatokat kavar. Talán a jelenlevok nagy része azt gondolja, hogy az eloadó a tized szükségességérol akarja most meggyozni hallgatóit. Tévednek. A törvény által parancsolt tizednél nagyobb dologról van itt szó.

Szükséges lesz áttekintenünk az adakozás, foleg a tized történetét: hol kezdodött és mit jelentett. Azt is látnunk kell, hogy Jézus Krisztusban hogyan lett ez a törvény is betöltve, és mit jelképez ma a tized a hívok számára.
1. Ismernünk kell a tized gyakorlásának eredetét, célját és történetét. Azzal kell kezdenünk, hogy a tizedet legeloször a pátriárkák életében találjuk, amikor azok engedelmes hálaadása tizedben lett kifejezve. A Közel Keleten sokak gyakorlata lehetett a tized, de a Bibliában legeloször Ábrahám életében találjuk, amikor Khédorlaomer leverése után kijött eléje Melkhisédek, Sálem királya, a Magasságos Isten papja, aki megáldotta ot, és akinek Ábrahám tizedet adott mindenbol (1Móz 14,17-19). A tized a zsákmány 10%-át jelentette. Kinek fizette ezt Ábrahám? A Magasságos Isten papjának, akit a zsidókhoz írt levél Jézussal állít párhuzamba. Ábrahám felismerte Melkhisédeket, mint aki ugyanannak az Istennek szolgált, akit Ábrahám is imádott. A tized az uralkodónak fizetett adó volt, máskor pedig az uralkodó iránti hála kifejezése, foként, ha gyoztesen tért haza a harcból. Ábrahám elismeri a tized fizetése által Isten szuverenitását önmaga felett, és kifejezi háláját a gyozelem miatt. Sálem királyának áldását azzal viszonozta, hogy tizedet fizetett neki mindenbol. A tized Melkhisédeknek lett adva, de végso soron Isten volt a címzett. Ábrahám hálája tehát azzal lett kifejezve Isten felé, hogy a szerzett zsákmány tizedét önkéntesen, hálából visszaadta neki. Az is fontos, hogy ez az adomány Sálem, vagyis "Békesség" város papjának volt odaadva, akinek neve azt jelentette, hogy "az én királyom igazságos".
Jákób volt a következo, aki tizedet adott mindenbol (1Móz 20,20-22). Nem Isten valamelyik földi képviselojének, hanem magának Istennek, valószínu áldozatok formájában. Erre vonatkozó fogadalma akkor született, amikor Isten megjelent neki, és o is Isten iránti tiszteletbol, hálából és alárendeltségbol ígérte a tizedet. Ez az elso lépés a tized történetében, amikor a hála tizeddé válik.

2. A következo lépés az, amikor Izrael életében a tized törvénnyé lesz.
Gyermekkorodban megtörténhetett, ha néha-néha barátaiddal összejöttél játszani, hogy elkezdtetek egy olyan játékot amely egy ideig jól ment, de aztán valaki elkiáltotta magát, hogy ez és ez nem játszik igazságosan. Valaki olyasmit tett amit nem lett volna szabad tennie. Akkor vitatkozás indult afelol, hogy mit szabad és mit nem, és hogy ki a felelos. Többen azt gondolták magukról, hogy ok a felelosek. Erre, lehet némelyek megunták és azt mondták, hogy "Nem játszom többé!" A többiek akkor elhatároztátok, hogy szabályokat fognak megszabni, melybol mindenki tudni fogja, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni. Miután megegyeztetek a szabályokban, a játék éppolyan jól folytatódott tovább, mint az elején.
Ez egy nagyon közönséges illusztráció arra nézve, hogy mit jelent a törvény. A törvény célja az volt, hogy elhatárolja a jót a rossztól és, mércét adjon az emberi viselkedéshez. Azonosította a bunt és meghatározta Isten tiszteletének módját. Mikor Isten a törvényt adta Izraelnek, egy része nem tunt "újnak". Az akkori világban már sokan tudták, hogy a gyilkosság rossz, a lopás rossz, stb. Másrészt viszont a törvény meghatározta azt is, hogyan kell imádni Istent és hol. Míg a pátriárkák idejében a tized az alárendeltség és hálás szív önkéntes kifejezése volt, most változás történt. Isten a tizedet törvénybe foglalta és megszabta. A tized így Izrael alárendeltségének, szeretetének és hitének fokméroje lett. "A földnek minden tizede, a föld vetésébol, a fa gyümölcsébol az Úré; szentség az Úrnak" (3Móz 27,30). A tized lett az adakozás alapja. "A harmadik esztendoben, a tizednek esztendejében, minden termésedbol egészen megadod a tizedet, és adod a lévitának, a jövevénynek, az árvának és özvegynek, hogy egyenek a te kapuid között és jóllakjanak. Akkor ezt mondjad az Úrnak a te Istenednek: kitakarítottam a szent részt a házból, és oda adtam azt a lévitának, a jövevénynek, az árvának és özvegynek minden te parancsolatod szerint amelyet parancsoltál nékem; nem hágtam át egyet sem a te parancsolataidból, sem el nem felejtettem!" (5Móz 26,12-13)

3. Lépjünk tovább. Jézus Krisztusban a törvény beteljesült. A tized törvénye is. "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem" (Mt 5,17) - mondta az Úr Jézus. Jézus Krisztusban tehát valami nagyon fontos dolog történt a törvénnyel, ami mindörökre megváltoztatja azt, ahogyan megismerhetjük Istent és járulhatunk Hozzá. Beteljesedett a törvény! De mit jelent ez? Az erre a kérdésre adott válasz a tized megértésének a kulcsát is jelentheti.

Tudjuk, hogy a próféciák hogyan teljesedtek be Jézusban. De az ige szerint a törvény is beteljesedett Benne. Mindenekelott abban, hogy az Istennel kötött szövetséget - melynek a törvény volt a szentesítoje, Jézus Krisztus megtartotta. O nem rontotta meg a szövetséget, hanem megtartotta, vagyis beteljesítette azt. Jézus betöltötte a törvényt azáltal, hogy tökéletesen eleget tett minden követelményének. Ezek közé tartozott a tized is, és teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy Jézus fizette a tizedet. Honnan tudjuk ezt? Az O Bibliája az Ószövetség volt, amely világosan tanította a tized adását (Mt 5,17-19). Ha nem adott volna tizedet, ellenségei ezt biztosan felhasználták volna ellene (Ján 8,46), és másoknak sem parancsolhatta volna, hogy adjanak (Mt 23,23). De Jézus betöltötte a törvényt úgy is, mint Aki az árnyék valósága. A Kol 2,17, Zsid 8,5 és 10,1 úgy szólnak a törvényrol és az áldozatokról, mint árnyékról, de a valóság a Krisztus.
Azonban az a tény, hogy a törvény Krisztusban beteljesült, nem jelenti azt, hogy azok többé nem érvényesek, vagy nem fejezik ki Isten elvárásait velünk szemben. Némely törvény helyettesítésként is be lett töltve, mivel valami jobb váltotta fel. Ilyen szimbolikus törvények voltak a körülmetélés, az áldozati bárány vagy a köntös peremére varrt kék bolytok rendelete. Más törvények viszont transzcendentálisak, ezért még ma is érvényesek és aktuálisak. Az olyan törvények mint "Szeressed az Urat a te Istenedet" és "Ne lopj" nem szimbolikusak: olyan értékeket fejeznek ki amelyek meghaladnak minden szövetséget. A lopás, vagy Isten elfelejtése mindig bunt jelentett. Isten terve az volt, hogy "betöltse" ezeket a törvényeket azáltal, hogy a szívünkbe írja be, amikor új szövetséget kötött: "Ez lesz a szövetség, amelyet e napok után Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az o belsejükbe helyezem, és az o szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ok pedig népemmé lesznek" (Jer 31,33. Lásd még: Zsid 8,10. 16. Róm 2,29). Isten törvényének így belülrol lehet eleget tenni, az újjászületéskor kapott új természet által.

A tized törvényében megtalálhatók úgy a szimbolikus, mint a transzcendentális elemek. Más szóval, a tizedben vannak olyan szimbolikus elemek, amelyek beteljesedtek (Zsid 13,15), és vannak olyanok, amelyek ma is kötelezo érvénnyel bírnak. Gondolom inkább az a kérdés, mi az, ami ma is érvényes.
Érvényes minden hívore az, hogy elismeri Isten tulajdonjogát élete felett és iránta való gondoskodását; hogy bizonyságát adja Isten iránti bizalmának szeretetének, és kész szolgálni Neki. Mindezek a tizedrol szóló törvény idotlen, transzcendentális elemei, amelyek nem változtak meg. Ezek soha nem voltak szimbolikusak. A Zsid 13,15-16 összefoglalja e két áldozatot: "Annak okáért O általa vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az O nevérol vallást tevo ajkaknak gyümölcsét. A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten."
Az, hogy Jézus Krisztus betöltötte a törvényt nem mentett fel bennünket az alól, hogy országának ügyét, az evangélium hirdetését támogassuk. A misszió ma is áldozatba kerül, és ezt tolünk várja el Isten. Ha nem vennénk komolyan a tized törvényét, akkor azzal azt mondanánk, hogy Isten országa nem olyan fontos Krisztus uralma alatt, mint a törvény alatt! Ha nem adunk tizedet, ezzel a törvény megrontói vagyunk, és egy olyan elv iránt lennénk engedetlenek, amelynek cselekvésére most már megvan az ero is!

Isten igéje mondja: "Ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sot szeretettel szolgáljatok egymásnak" (Gal 5,13). Az ószövetségi törvény beteljesült; és a tized az ószövetségi törvény része. De ha mi ezt kifogásként használjuk gyenge adakozásunk mentegetésére, leértékeljük az evangéliumot, a jótékonyságot, a szolgálatot - a gyülekezetet amelynek alapításáért Krisztus meghalt. Olyan ez, mint a nyugalomnapról szóló törvény: szimbolikus jelentése, mint az ószövetség jele és mint a Krisztusban eljövendo nyugalom jelképe tökéletesen beteljesült (Zsid 4,1-11). Azonban az Újszövetség új tartalommal töltötte meg, és kezdettol fogva gyakorolták is Krisztus követoi, hogy "az Úr napján" gyuljenek össze az ige tanulmányozására és a közösségre. Nem szolgai módon, mintha elveszítenék az Istennel való kapcsolatukat ha nem tennék meg, hanem saját akaratukból, szeretetükbol és imádatukból mely szívük mélyébol fakadt.

4. Ezek után, még mindig maradt egy lépés amit ki kell jelentenünk: A tized az evangélium korszakában újra hálaadássá változik. A hálaadás az odaszánt hívo élet egyik bizonyítéka. Ez a hálaadás a tizedrol szóló törvény újszövetségi változata. Itt már nem adni kell a tizedet, hanem csak ellopni lehet.
A tizedadás kezdetén, hálaadásból származott és alárendeltséget jelentett. Valahol a kezdeti idok és Krisztus eljövetele között, a tizedadás törvénnyé lett. Késobb a csavaros eszu írástudók miatt a tized és sok más törvénye Istennek bilincsként kötötte meg az Úr népét ahelyett, hogy a túláradó adakozásra ihlette volna oket. Azután jött Jézus. Életében a törvény be lett töltve, halála valamint feltámadása által az igazság új útja nyílott meg. A törvény, a hívok szívébe lett írva. Hirtelen Isten népének hatalma lett szent életet élni belülrol kifele, ahelyett, hogy a szentség eljövetelét kellene megvárnia a törvény iránti engedelmességen keresztül. A törvény még mindig megmutatta, hol vétkeztek (Róm 8,7); és a törvényben orzött elvek, nem tuntek el. De most Isten a hívokben lakik: O maga, aki a törvényt adta. A Krisztusban, most újra hálánk kifejezojeként adhatunk tizedet az Úrnak. Figyelembe véve Krisztus roppant nagy ajándékát, lenne-e valaki, aki azt merné mondani képmutatás nélkül, hogy illo dolog kevesebbet adakozni önkéntesen Istennek a kegyelem alatt, mint amennyit megkövetelt a törvény? "Az Istennek pedig legyen hála az O kimondhatatlan ajándékáért" (2Kor 9,15). Ez a hála megnyilvánul az életvitelünkben, de adakozásunkban is.

A törvény alatt a tized megtartása talán a legkönnyebb része volt a törvénynek, mivel a tized fizetése a mentából, kaporból, köménybol, vagy a rutából és paréjból adhatott egy megelégedést és önigazolást annak a farizeusnak is, akiben semmilyen igazságérzet vagy szeretet nem lakozott. Az Úr Jézus tudta ezt. Mégis, miközben elítélte a farizeusokat hamis istentiszteletük miatt, kiemelte a tizedadás érvényességét és szükségességét. Azt mondta Mt 23,23-ban (és a párhuzamos Lk 11,42-ben), hogy "Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köménybol, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a huséget; pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni." Igen, világos kell legyen mindannyiunk elott, hogy Jézus parancsolta a tizedet: jóllehet vannak fontosabb dolgok is, a tízedet nem hagyhatjuk el. Míg a tizedet az irgalmasság, a szeretet, huség és igazságos ítélet teszi érvényessé, addig ezeket a tized odaadása igazolja. Egyik sem érvényes a másik nélkül, és egyik hiánya sem mentheto a másikkal.

Sajnos, sokan buntudatuk miatt fizetnek tizedet, kötelezettségbol és félelembol, nem pedig hálából. De vannak olyan hívok is, akik rájöttek arra, milyen sokkal tartoznak Istennek. Úgy érzik, hogy "adósai Istennek rogyásig". Mivel nem tudják visszafizetni Istennek azt, amit O tett, az egyedüli ésszeru válasz részükrol az, hogy egész életüket odaajándékozzák Neki. A tized csupán hálaadásuk szerény és csekély kifejezoje ezen a földön. Az o tizedük már egyáltalán nem az ótestamentumi tized. Ez már egy újszövetségi cselekedet, egy határozott kifejezése szeretetünknek és alárendeltségünknek, amely megváltozott, újjászületett szívükbol ered. Csupán egy tized, de a hívo ember egész életének alárendeltségét fejezi ki, hálából. A teljes odaszánást szemlélteti.

Megengedheted-e magadnak, hogy tizedet adj? Lehet van, aki felteszi ezt a kérdést, arra gondolva, hogy nagyon szegény, és nem érzi hálásnak magát. Nagyon kevesen vannak ennyire szegények. De még azokban is akik csakugyan szegények, de helyes kapcsolatban vannak Istennel: ott nem a keseruség lakik, hanem a hálaadás. Mint az özvegyasszony, aki két pénzét, - minden vagyonát -, azért tette a perselybe, - ahelyett, hogy kenyeret vásárolt volna vele -, mert hálás volt Istennek mindazért, amije volt. A kérdés tehát valójában úgy tevodik fel, hogy hívo létedre megengedheted-e magadnak, hogy ne adj tizedet Istennek?
Adakozásunk mértékét ma is a tized szabja meg: de ez nem a felso határ, hanem az alsó. Isten ma is elvárja övéitol, hogy megtiszteljék Ot legalább annyira, mint ahogyan azt Izrael népétol megkövetelte.

III. A hívok adakozásának gyakorlati kérdései

A hívok adakozásának gyakorlati kérdéseit vizsgálva jó ha újra Isten igéjéhez fordulunk. Olvassuk el együtt 1Kor 16,1-9 verseit:
"Ami a szentek számára való alamizsnát illeti, amiképpen Galácia gyülekezeteinek rendeltem, ti is azonképpen cselekedjetek. A hétnek elso napján, mindenitek tegye félre magánál amit sikerült összegyujtenie, hogy ne akkor történjék a gyujtés, amikor odamegyek. Mikor pedig megérkezem, akiket javalltok leveleitek által, azokat küldöm el, hogy elvigyék Jeruzsálembe a ti ajándékotokat. Ha pedig méltó lesz, hogy én is elmenjek, velem együtt jönnek."
Ez az igeszakasz nem az Úrnak szánt adományról szól, hanem a szegényeknek juttatott alamizsnáról. A ketto közötti halvány különbség abban is áll, hogy az alamizsnát úgy kellett adni, hogy ne tudja a bal kéz mit cselekszik a jobb (Mt 6,1-4), vagyis a szegényeknek juttatott segélyedet ne tartsd nyilván. Az alamizsnától megkülönböztetve, az Úrnak szánt adomány nem kellett sem titokban történjék, sem nyilvántartás nélkül. Sot! A tizedet nyilvánosan, a bevétel felmérése szerint adták Ezen kívül azonban minkét adakozásnak: a szegényeknek juttatott alamizsnának, és az Úrnak szánt adománynak azonos jellemzoi voltak.

1. Eloször is rendszeresek voltak. Pál épp azt akarta, hogy ne akkor történjék a gyujtés, amikor o odaér, hanem mindegyiknek személyes, fegyelmezett, rendszeres adakozása folytán. Nem érzelmi, sürgeto felhívásnak kellett eleget tenniük, hanem az Istentisztelethez tartozó rendszeres gyakorlatnak. Adakozni rendszeresen kell: nemcsak év végén, amikor kiderül, hogy az elmúlt évben a pénztári könyvben nevünk mellett fúj a szél... Persze, a sürgeto szükségekre is megfeleloképpen kell válaszolni, de Pál apostol itt a rendszeres adakozást az összes gyülekezetekre érvényes rendelkezésként említi, mintegy "az adakozás teológiájára" tanítja Galácia és Akhája gyülekezeteit. Ezek közé tartozik a gyülekezeti adakozás rendszeressége.

2. Pál apostol szerint a gyujtést személyesen kellett végezni, "mindegyik tegye félre magánál amit sikerült összegyujtenie". Senki sem adhatott a másik helyett, és magáévá sem tulajdoníthatta a mások adományát. Mindegyiknek személyesen kellett részt vennie az adakozásban. Bizonyára ott is voltak szegény tagok, mint Jeruzsálemben, de azok felé sem lehetett elnézéssel, azoktól is elvárta az apostol, hogy tegyék félre vasárnap azt, amit oda szántak. Az adakozás kiváltság, amelybol mindenkinek személyesen kellett részt vennie.

Itt jegyzem meg, hogy férj és feleség általában együtt adhatják az Úrnak adományukat, de a gyülekezetnek azon tagjai, akiknek külön kereseti lehetoségük van, még ha egy családhoz tartoznak is, akkor járnak el helyesen, ha adományukat személyesen adják oda. Nem alamizsnáról van szó, ahol nem tudja a bal kéz, mit cselekszik a jobb, hanem a rendszeres, személyes adakozásról, amit a gyülekezet pénztárosa feljegyezhet és nyilvántarthat.

3. Továbbá, adakozásuk arányos kellett legyen a kapott áldásokkal. Mindenkinek adakoznia kellett, de adományuk nem volt egyforma, mivel nem egyformán "sikerült összegyujtenie" mindegyiknek. Valójában tehát Isten nem azt az összeget nézi, amit odaadtál, hanem azt amit megtartottál. Az arány nagyon fontos: ebben senki sem kivétel. A tized csak a kiindulási pont. "Ha a készség megvan, aszerint kedves az, amint kinek-kinek van, és nem aszerint amije nincs." (2Kor 8,12) És mindezt jókedvuen, örömmel tenni, ez kedves Isten elott. Erre is vonatkozik a Mt 10,8: "Ingyen kaptátok, ingyen adjátok".
Jézus Krisztus volt ezen a világon a legjobb beruházási tanácsadó. Azt mondta, hogy a mennyben a legjobb kincset gyujteni, mert ott a rozsda és a moly nem árthat neki, és onnan a tolvajok nem lophatják el. Isten országa az egyetlen maradandó vállalkozás, amelybe érdemes beruházni. Ha tudnád, hogy holnap megbukik az egyik bank, hajlandó lennél-e arra, hogy ma oda tedd be a pénzedet? Több, mint valószínu, hogy nem. Már pedig ez a föld tuzre van ítélve mindazzal, ami rajta van. Ide nem érdemes maradandóan befektetni. Egyedül Isten országa éri meg az áldozatot.
És mennyi lesz a kamat? 10%, 100%, 1000%? Vagy még ennél is több? Igen. Az Úr Jézus 10.000%-ot, vagyis százszoros nyereséget ígért annak, aki az O országáért áldozni kész (Mk 10,28-30). Rá kell jönnünk arra, hogy 90%-al többre vihetjük ha rajta van Isten áldása, mint a 100%-al, ami Isten átkát vonja maga után. Gondolom, Jézus Krisztus szavait nincs merészségünk kétségbe vonni: most már akkor csak alkalmazni kell.

Azt mondják, egy Tom Houston nevu texasi ember megtérése után magára vállalta egyedül a gyülekezet lelkipásztori fizetésének felét. Mikor megkérdezték, miért teszi ezt, azt felelte: mikor megkeresztelkedtem, a pénztárcám is be lett merítve. Ez azt jelentette, hogy o a megtérést komolyan gondolta. A megtérés minden területre kihat. Így van-e ez velünk is? Vajon nem azért kell eloadást tartani az adakozásról, mert sok hívonek pénztárcája megtéretlen maradt? Ha így lenne, még a mai napon jöjjünk vele Jézus Krisztushoz. A pénztárcánk miatt sem lenne érdemes elkárhozni. A tized nem egyezkedés kérdése, hanem parancs. Valójában azt mondja az Úr, hogy ha megadod a tizedet, akkor megáld téged, ha pedig visszatartod a Neki járó részt, akkor átok szakad rád, mert tolvaj vagy. Ebben az adventi idoben sokan énekelnek együtt velünk, hogy "jövel Uram, jövel hamar!" - azzal a reménnyel, hogy majd a mennybe jutnak, pedig oda sohasem fognak bejutni, mert tolvajok: meglopták Istent. Vannak, akik lopott kocsival jönnek Isten házába, lopott ruhákban járnak, lopott házban laknak, mert elvették Isten pénzét, és ezeket vásárolták rajta. Az emberek azt nézik, ami a szemük elott van, de Isten látja a szívet, és mindent tud a legapróbb részletekig. Azt is tudja, amit most gondolsz és ahogyan most határozol.

A hívok adakozásának célja az evangélium terjedésének és Isten országa építésének elosegítése, foképp a helyi gyülekezet által. Nemcsak logikus következtetés eredménye, vagy tanácsos dolog a lelkipásztorok és missziómunkások fizetése a gyüleke4zet tagjai által, hanem az Úr rendelte úgy, hogy "akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek." (1Kor 9,14) Isten országának építése a helyi gyülekezet legfobb feladata. Ezért az Úrnak szánt adományt a helyi gyülekezethez kell vinni. Ahogyan az Ószövetségben a zsidók a jeruzsálemi Templomba kellett vigyék a tizedet (5Móz 12,1-19), ma is az Úr házába kell vinni azt, ami az Úré. Malakiás próféta amikor az adakozásról közölte Isten üzenetét, akkor azt parancsolta: "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem..." (Mal 3,10) Itt következik az az ígéret, amit Isten az adakozó hívoknek ígért. Gondoljuk meg, hogy az ég és a föld könnyebben elmúlhat, minthogy azok az ígéretek be ne teljesüljenek. Isten soha nem hazudik, és nem csap be senkit. Ezt azt jelenti, hogy minden hívo ember, aki odaadja az Úrnak jókedvvel mindazt, ami Neki jár, az többszörösen visszakapja végül Istentol azt, amit odaadott. "Adjatok, néktek is adatik; Jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértetek" (Lk 6,48). Malakiás szerint az áldás a következoképpen adatik: 1. Isten megnyitja a menny csatornáit, 2. áldást áraszt reánk, és 3. mindezt boségesen teszi, vagyis minden várakozást felülmúlva. Sem Malakiás sem az Úr nem túloz. Csupán rajtunk áll tehát, hogy Isten áldott emberei legyünk.

Elhangzott a Romániai Magyar Baptista Gyülekezetek Szövetségének 1999. évi Kerületi Konferenciáin: Brassó (nov. 27), Arad (dec. 4), Sziágysámson (dec. 11). Borzási István.