Elbizakodottaknak és másokat semmibe-vevoknek mondta Jézus ezt a példázatot, amely két imádkozóról szól. Az egyik - a farizeus -, hálaimát mondott magában: "Isten! Hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedo is. Böjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenbol, amit szerzek." Az Úr Jézus véleménye szerint ez a hálamondás nem jutott feljebb a templom boltozatánál. Téves volt az imája, téves a hálája. Isten hallani sem akar ilyen hálaadásról.

Pedig a farizeusok abban az idoben épp azok voltak, akik Isten kedve szerint akartak élni. Ok a legvallásosabbak közül is a legvallásosabbak voltak. A sokféle eloírásokat igyekeztek betartani azt gondolva, hogy ezt Isten követeli meg tolük. Egy ilyen farizeus, aki tehát komolyan vette a törvényt és az Istennel való szövetséget, igénk szerint megjelenik a Templomban, és hálákat ad.

A természet oszbe menetel. Ilyenkor illik megállnunk nekünk is hálaadásra. Hálára késztet Isten szeretete és gondviselése. Ha év elején egy hétig imádkoztunk különbözo dolgokért, most az év vége felé illene legalább ugyanannyit hálaadással tölteni el. Sajnos azonban, hogy a hála ritka madár. De ha csakugyan hálára nyílik az ajkunk Isten felé, vigyázzunk nehogy téves legyen a hálaadásunk, mint e farizeusé. Lássuk csak, miért nem talált meghallgatásra ez embernek a hálaadása?

I. Eloször úgy gondolom, a hiba ott volt, hogy ez az ember nem ismerte önmagát. Az után ítélt, amit az emberek mondtak róla. Az emberek pedig látták vallásoskodását, heti kétszeres böjtölés miatti elváltozott arcát, dézsmáit és alamizsnáit, amit kürtölve osztogatott, imádságait, amit az utcák szegletein mondott. A látszat után ítélve hívo ember volt. Környezetének legalábbis ez lehetett a véleménye róla, és o meg volt elégedve önmagával.

Ez az ember nem volt megelégedve a tökéletes törvénnyel: úgy gondolta, o még a törvényen is túl tesz. Ugyanis sehol nincs eloírva az, hogy kétszer egy héten böjtölnie kellene, vagy mindenbol dézsmát kellene adnia. De ha ezt megtette, ez még nem is lenne olyan nagy baj. A baj ott van, hogy o ezért elismerést vár. Nem átallja azt gondolni, hogy neki még Isten is adósa azért, mert o ilyen derék, jóravaló ember. Jónak és igaznak látta önmagát, pedig szegény bunös és gonosz ember volt. Téves a hálaadása, mert nem ismerte önmagát.

Ez képmutató hálaadás. Ezt az embert egészen elkábította saját kirakat-kegyessége. Vagy inkább a kegyesség látszata. Ahogy tudósítja Istent saját érdemeirol, arról, hogy o többet ad és többet böjtöl, mint amennyit a törvény eloír, elvárja az emberektol azt, hogy jótett-parádéi után megtapsolják. A hálaadása inkább önigazságának fitogtatása, nagyra nott énjének abrakolása: én, én, én!... Csak hálának nem lehet nevezni.

Nos, ezek az emberek hozták Krisztusra a legnagyobb szégyent. Ezek azok a fehérre meszelt sírok, amelyek buzös csontokkal és undokságokkal vannak megtöltve. Ezek azok, akik álarcot hordoznak lelkükön, hogy fel ne ismerjék igazi valójukat, a "szabadság tökéletes tükrében". Sötét szemüvegük miatt nem láthatják igazi arcukat. (Nem tudnád megmondani, vajon kirol van szó? Farizeus, ismerj önmagadra! Térj a lényegre! Légy oszinte! A "farizeusok" hálája téves!)
Hálaadással kezdi, ami önmagában egy jó dolog. Nagyon sok okunk van a hálára. Ahol ez a beismerés hiányzik, ott nagyon sok minden hiányzik. Azonban ezt az imádságot hallva, azt kell mondanom, hogy óvatosnak kell lennünk azzal, hogy imádságainkat mindig ezzel kezdjük: Isten, hálákat adok néked... Miért? Azért, mert mi természet szerint nem vagyunk olyan, jaj de hálás lények, és egy ilyen bevezetés csak megszokásból elhadart szóvirág lenne, amelyet nem gondolunk komolyan. Azt hiszem, nem csak én érzem azt, hogy ennek a farizeusnak az imájából nem csendül ki az igazi hálaadás hangja. Hálákat ad, de nem szíve szerint. Miért is ad o hálát? Azért, hogy nem olyan, mint más.

II. Itt érkeztünk meg második tévedéséhez: ez az ember nem ismerte felebarátját sem. Ezért téves a hálaadása. Ha önmagát ilyen felületesen bírálja el, - no nem baj, majd másképp fogja csinálni ha másról van szó: "vagy mint ím e vámszedo is"!

Ha én adós vagyok tízezer talentummal, és nem tudok fizetni, az részletkérdés. De ha a másik nekem tartozik ötszázzal, hát ez lényeges! Mi az, hogy nem tud fizetni? Majd elintézem én! Majd megmutatom én! A jussomat, a kijáró tiszteletet, a tartozást kimérem magamnak! Én nem vagyok olyan, mint egyéb emberek. Ez fontos. Mások egyáltalán nem fontosak.
A tékozló fiú hazajött! Ruha, gyuru, sarú, hízott tulok és a többi? Hát engem kihagytatok? Engem már észre sem vesznek… Bezzeg a másikat! Pedig az sohasem volt olyan jó fiú, mint én. Én hosszú éveken át szolgálok, és parancsolatokat teljesítek, az a másik meg parázna, bukott, vámszedo, bunös! Isten, hálákat adok, hogy nem vagyok olyan! Mindenki gonosz, csak én vagyok jó!

Ó, ez nem hálaadás, hanem kaján kárörvendés. Alapveto hiba történt valahol. Téves az egész! Épp az alázat, az értékelés, a lényeg hiányzik! Aki nem tudja eloször önmagát adni, annak a dézsmája nem kell. Aki gogösködik a másik elott, az hiába alázatoskodik Isten elott. Aki gyulöli testvérét, az ne mondja, hogy szereti Istent. Akinek mindenkivel baja van, csak önmagával nem, az szálljon le az elméletek rózsaszínu felhoibol és vándoroljon el a Golgotára, mielott hálaadásba kezdene. Ott fogja megismerni, hogy Jézus Krisztus a bunösökért jött, akik között elso vagyok én. Ha ilyen mélyre tudsz leszállni, akkor meglátod, hogy felebarátaid mind magasabban vannak, és akkor hálaadásodat azzal kezdenéd, hogy "hálát adok, hogy o nem olyan, mint én"!

Ennek a farizeusnak fogalma sincs arról, mi lakik a szívében. Ha tettekkel nem is cselekedte a bunt, gondolatban vagy szavakban igenis elkövette. Most ott áll a kegyelem királyi széke elott, de nem tud helyesen hálákat adni, mert nem ismeri sem önmagát, sem felebarátját. Gyakorlatilag önmagához imádkozik. Elmondja, hogy o mi nem, aztán elmondja azt is, hogy o mi. Neki nincs kérnivalója. Nem látja azt, hogy a törvény alapelve ellen vétett akkor, amikor nem tudja szeretni felebarátját. Gogje és büszkesége vakította meg. Példája azoknak szól, akik önmagukban bíztak, és a többieket semmibe sem vették.

Ha nem veszed észre a körülötted élo embereket, akkor a hálaadásod hiábavaló. Most ezt a példázatot hallva, nehogy úgy imádkozz, hogy "Hálákat adok néked ó Isten, hogy nem vagyok olyan, mint e farizeus". Ugyanis egy ilyen imádság csak azt mutatná, hogy épp olyan vagy. Az önteltség és gog ma is különbözo formákat ölt. Farizeussá válhatsz akkor is, ha a vámszedo szavait ismételed, de nincs valós buntudatod. Rablónak, igazságtalannak, paráznának fogod látni az embereket, mikor másokra gondolsz. De ha oszintén imádkozol, akkor az ilyen látások összedolnek.

III. Harmadszor, azért téves a hálaadása ennek az embernek, mert nem ismerte Istent. Isten nem azt nézi, amit az emberek: O látja a szívet. O megfizet mindenkinek cselekedete szerint, nem a mások véleménye szerint. Nem látja, hogy nem az számit, amit a papok elprédikálnak majd sírja fölött, hanem az számit amit Isten feljegyzett róla. És félo, hogyha o ennyire számon tartja érdemeit, Isten semmit sem tud azokról.

Nem látja, hogy Isten az, aki ad. Egészséget, idot, napsugarat, ifjúságot, erot, eledelt, mindent Itt nem azt kell felsorolni, amit én adok. Az semmi. Isten az Aki adta egyszülött Fiát, és Vele együtt mindent. A hálaadás itt kell kezdodjön! Ha O önmagát adta, én sem adhatok kevesebbet. Így lesz hálával "áldozás" az Istennek!

A vámszedo imája meghallgatásra talált. De nem azért, mert o vámszedo! Hozzá képest a farizeus mégiscsak mindent jobban csinált, mint o. De reá nehezedtek a bunei! Nem tud így élni tovább. Elmegy a templomba. Szinte magunk elott láthatjuk azt az undort, amivel elfordultak tole az elocsarnokban azok, akik meglátták. A kegyesek. Úgy tekintettek rá, mint tisztátalan leprásra. Mégiscsak több a soknál, hogy egy ilyen rakás szenny bemer jönni a templomba! És a vámszedo mindezzel tisztában volt. Az o belseje visszhangozta a legjobban, hogy "tisztátalan, tisztátalan"! Tudja, hogy az utolsó hely az övé: és o elfoglalja azt. Tele van szégyenérzettel. Nem mert az ég felé tekinteni. A mellét veri, mintegy kifejezésre juttatva ezzel azt, hogy nézzétek, itt a baj, a szívem beteg!

Milyen szentnek, tisztának, igaznak, de kegyelmesnek és irgalmasnak ismerte ez a vámszedo az Istent! "Isten, légy hozzám, bunöshöz, kegyelmes"! O a kegyelmet tartja legdrágábbnak. Ez mindennél többet ér most. Kegyelem vagy halál. Csak kegyelem által van üdvösség, megigazulás. Ez a vámszedo megigazulva ment haza. A farizeus nem érezte szükségét a kegyelemnek. O igaznak hitte gonosz szívét, és hálaadása sem volt kedves az Úr elott.

Ha önmagadat egészen odaadod az Úrnak , akkor is adósa maradsz Istennek. Ha nem így látod, akkor tévesen látod, és hálaadásod is téves lesz. De ha most a Szentlélek sugallatára hallgatsz, akkor leborulsz alázattal Isten elé, hogy megvalld buneidet, és letedd elotte életed terheit, hogy O felemeljen, megigazítson. Imádkozz alázattal! Uram, légy irgalmas nékem, bunösnek! Uram, taníts engem, hálát adni helyesen!

Eseménynaptár…

Mivel ma a Hargita Táborban Hálaadó Ünnepet tartunk, a Theologos mai száma is a hálaadással foglalkozik.

A következo héten is dolgozunk a nyárádmagyarósi lelkipásztori lakás felújításán, Sallai Jakab testvérünk már itt lesz. Várjuk vissza a régi diákjainkat, és az újakat: Domokos Sándort Goroszlóról, Fejér Ruthot Kovásznáról és Elekes Krisztinát Radnótról.